Page 65 [65]
MISZTÉRIUMOK BÁBSZÍNHÁZA
—, hanem a játék, illetve amű maga méri ki." Nem számít tehát, személy szerint
ki az, aki belép ebbe a térbe, mivelhogy a játékos szubjektuma a játék létszerke¬
zete szempontjából abszolúte lényegtelen: a játék azáltal van, hogy egy végcél
nélküli ide-oda mozgás ismétlődik, mert potenciálisan mindig akadnak olyanok,
akik ezt a mozgást újból és újból végrehajtják." Ez a művészet vonatkozásában
egy önmegmutató aspektussal is szervesen összetartozik: a játék résztvevői — ez
vers esetében a költő, festmény esetében a festőművész, színház esetében a szí¬
nész, a rendező, a többi munkatárs stb. — , nem oldódnak fel abban, amit bemu¬
tatnak, hanem túlmutatnak azok felé, akik nézőként vesznek részt benntik”.”!
Annak a heideggeri gondolatnak a továbbírása történik itt voltaképpen, amely
szerint ,a mű egy világot nyit meg, és azt maradandóan működésben tartja"?
A viläg terseg (Geräumigkeit), ahol döntéseink és vállalásaink mozgásba lendül¬
hetnek; ahol az állandóság és változékonyság, közelség és távolság, szűkösség és
tágasság dialektikája zajlik; ahol az élet egyáltalában megélhetővé lesz.? A mű
pedig azáltal létesül műalkotássá, hogy teret nyit egy ilyen térségnek, és ezt
a felállított és berendezett világot mindvégig nyitva tartja." Ez a nyitottság az
a néző felé való nyitottság és ez a tér az a játéktér, amelyen keresztül és ahová
a befogadó meginvitáltatik, és ez az autonóm világjelleg az, amelynek köszön¬
hetően , [al játszó maga fölött álló valóságként tapasztalja a játékot".? Ezt a vi¬
lágot azonban nem egy irodalmilag kidolgozott, fiktív univerzum reprezentáci¬
ójaként kell elképzelni: az Erika Fischer-Lichte által hozott példában, Handke
Közönséggyalázás című drámájának ősbemutatóján ugyanúgy , megnyílt egy
térség" a színházi esemény során, mintha mondjuk a Három nővért adták volna
elő. Annyi volt csak a különbség, hogy e világ sokkal direktebben nyitott a kö¬
zönség felé, és sokkal önreferenciálisabb is volt annál, mint amennyire egy
»klasszikus vonalvezetést” eldadas lett volna.*° Claus Peymann rendezé nem
teketóriázott: ellentmondást nem tűrően, a legelső pillanattól kezdve játékba
vonta a nézőket. Ám ennek a játéknak is létrejött a saját, autonóm világa: egy
olyan specifikus színházi helyzet, ahol a színészek mint színészek vannak jelen,
miközben válogatott sértéseket vágnak a nézők fejéhez, akik pedig mint nézők,
2 Uo.
2° Uo., 89.
21 Uo., 92.
Martin Heidegger: A műalkotás eredete, ford. Bacsó Béla, in uő: Rejtekutak, Budapest, Osiris,
2006, 33.
23 Uo., 33-34.
4 Uo., 34.
Gadamer: Igazság és módszer, 93.
Erika Fischer-Lichte: A performativitás esztétikája, ford. Kiss Gabriella, Budapest, Balassi, 2009,
22.
+ 63 +