OCR
MISZTÉRIUMOK BÁBSZÍNHÁZA —, hanem a játék, illetve amű maga méri ki." Nem számít tehát, személy szerint ki az, aki belép ebbe a térbe, mivelhogy a játékos szubjektuma a játék létszerkezete szempontjából abszolúte lényegtelen: a játék azáltal van, hogy egy végcél nélküli ide-oda mozgás ismétlődik, mert potenciálisan mindig akadnak olyanok, akik ezt a mozgást újból és újból végrehajtják." Ez a művészet vonatkozásában egy önmegmutató aspektussal is szervesen összetartozik: a játék résztvevői — ez vers esetében a költő, festmény esetében a festőművész, színház esetében a színész, a rendező, a többi munkatárs stb. — , nem oldódnak fel abban, amit bemutatnak, hanem túlmutatnak azok felé, akik nézőként vesznek részt benntik”.”! Annak a heideggeri gondolatnak a továbbírása történik itt voltaképpen, amely szerint ,a mű egy világot nyit meg, és azt maradandóan működésben tartja"? A viläg terseg (Geräumigkeit), ahol döntéseink és vállalásaink mozgásba lendülhetnek; ahol az állandóság és változékonyság, közelség és távolság, szűkösség és tágasság dialektikája zajlik; ahol az élet egyáltalában megélhetővé lesz.? A mű pedig azáltal létesül műalkotássá, hogy teret nyit egy ilyen térségnek, és ezt a felállított és berendezett világot mindvégig nyitva tartja." Ez a nyitottság az a néző felé való nyitottság és ez a tér az a játéktér, amelyen keresztül és ahová a befogadó meginvitáltatik, és ez az autonóm világjelleg az, amelynek köszönhetően , [al játszó maga fölött álló valóságként tapasztalja a játékot".? Ezt a világot azonban nem egy irodalmilag kidolgozott, fiktív univerzum reprezentációjaként kell elképzelni: az Erika Fischer-Lichte által hozott példában, Handke Közönséggyalázás című drámájának ősbemutatóján ugyanúgy , megnyílt egy térség" a színházi esemény során, mintha mondjuk a Három nővért adták volna elő. Annyi volt csak a különbség, hogy e világ sokkal direktebben nyitott a közönség felé, és sokkal önreferenciálisabb is volt annál, mint amennyire egy »klasszikus vonalvezetést” eldadas lett volna.*° Claus Peymann rendezé nem teketóriázott: ellentmondást nem tűrően, a legelső pillanattól kezdve játékba vonta a nézőket. Ám ennek a játéknak is létrejött a saját, autonóm világa: egy olyan specifikus színházi helyzet, ahol a színészek mint színészek vannak jelen, miközben válogatott sértéseket vágnak a nézők fejéhez, akik pedig mint nézők, 2 Uo. 2° Uo., 89. 21 Uo., 92. Martin Heidegger: A műalkotás eredete, ford. Bacsó Béla, in uő: Rejtekutak, Budapest, Osiris, 2006, 33. 23 Uo., 33-34. 4 Uo., 34. Gadamer: Igazság és módszer, 93. Erika Fischer-Lichte: A performativitás esztétikája, ford. Kiss Gabriella, Budapest, Balassi, 2009, 22. + 63 +