Oldal 374 [374]
az, hogy önállóan kikutatott adatokat, tényeket közöl a 18. század szokásainak nagy¬
jából megfelelő hivatkozásokkal. Általában nem is Szirmay történészi kvalitásainak
az értékelése vizsgálódásunk fő célja, hanem hogy egy hozzávetőleges képet kapjunk
Szirmay eme oldaláról €s kora (hely)törtenetiräsänak horizontjäröl. Vizsgälödäsunk
ugyanis túlmutat Szirmayn: mivel ismeri és használja a 18. században, főleg jezsui¬
ták révén kibontakozó tudományos történetírás főbb műveit, és már csak ezek révén
is a másodlagos és elsődleges források (köztük oklevelek) széles spektrumából me¬
rít, a Hegyalja-Ismertetés forrásvilágának feltérképezése általában is tükrözheti a 18.
század végi történetírás főbb forrástípusait, és a források nem megfelelő kezelésének
a századra jellemző eseteit.
A szűkebb értelemben vett tudományos történetírás csak ebben a században szü¬
letett meg: ekkor került a hangsúly az oklevelekre és más elsődleges forrásokra, egy¬
úttal végképp elavulttá vált az ,egykönyvű", egy-egy fő munkát, krónikát mindig
folytatni akaró humanista történetírás. A bollandisták nyomán Magyarországon
Hevenesi Gábor alapozta meg a nagyarányú forrásgyűjtést, a 17. század végétől; az
először még egyháztörténeti irányultságú gyűjtés később az ország általános törté¬
nelmére, illetve művelődéstörténetére is kiterjedt, és e tevékenység Kaprinay István
munkásságával tetőzött, aki 1773-ig, a jezsuita rend feloszlatásáíg több mint száz
kötetnyi kéziratot másolt le vagy gyűjtött össze. A forrásgyűjtés révén pedig a 18.
században sorra születtek a már új alapokon álló átfogó történeti munkák, először
egyháztörténeti, aztán más területeken is; a fejlődésnek a német államismereti iskola
magyarországi meghonosítása adott lendületet egyrészt Bél Mátyás, másrészt jezsuita
tudósok által. Míg komolyabb forráskritikáról az első 18. századi művekben még nem
beszélhetünk, Pray Györggyel már az 1760-as évektől egy újabb szintre kezdett lépni
a történetírás: Pray egyrészt már igyekezett minden forrást fölülvizsgálni, másrészt
az adatok puszta gyűjtése, közlése helyett kritikailag is elemezte, értékelte az össze¬
gyűjtött információt, az események okainak feltárására, az összefüggésekre nagyobb
hangsúlyt helyezett. 9! Ám ezek a módszertani újítások lassan hódítottak teret, a 18.
század egészére inkább a már elsődleges forrásokon alapuló, de nagyrészt még , adat¬
közlő" történetírás a jellemző — ahogy Szirmay művére is.
Ami tehát fentebb a Bél Mátyás nyomán kibontakozó földrajztudomány mód¬
szertani gyengeségeiről említésre került, az érvényes a történetírás szempontjából is.
Szirmay rengeteg adatot, információt gyűjt össze, de nemigen keresi az ok-okozati
összefüggéseket (bár ez alól vannak kivételek, főleg a borvidék története vonatkozá¬
sában), és a forráskritika sem erőssége. Azért előfordul, hogy Szirmay felülvizsgálja
a forrását, legalábbis a másodlagosakat. Kétségbe vonja például Weszprémi István
orvoslástörténeti kiadványának egy adatát, miszerint a pataki plébániatemplomot
Perényi Péter emelte volna; a várkapu felirata alapján a Pálócziakat mondja a temp¬
lom első építőinek."? Ugyanakkor , azt, hogy Perényi Pétert és Gábort ebben a pataki
101 A 18. századi történetírásra összefoglalóan lásd Gunst 1995.
102 SZIRMAY 1798, 159—160.
372