Oldal 374 [374]
OCR
az, hogy önállóan kikutatott adatokat, tényeket közöl a 18. század szokásainak nagyjából megfelelő hivatkozásokkal. Általában nem is Szirmay történészi kvalitásainak az értékelése vizsgálódásunk fő célja, hanem hogy egy hozzávetőleges képet kapjunk Szirmay eme oldaláról €s kora (hely)törtenetiräsänak horizontjäröl. Vizsgälödäsunk ugyanis túlmutat Szirmayn: mivel ismeri és használja a 18. században, főleg jezsuiták révén kibontakozó tudományos történetírás főbb műveit, és már csak ezek révén is a másodlagos és elsődleges források (köztük oklevelek) széles spektrumából merít, a Hegyalja-Ismertetés forrásvilágának feltérképezése általában is tükrözheti a 18. század végi történetírás főbb forrástípusait, és a források nem megfelelő kezelésének a századra jellemző eseteit. A szűkebb értelemben vett tudományos történetírás csak ebben a században született meg: ekkor került a hangsúly az oklevelekre és más elsődleges forrásokra, egyúttal végképp elavulttá vált az ,egykönyvű", egy-egy fő munkát, krónikát mindig folytatni akaró humanista történetírás. A bollandisták nyomán Magyarországon Hevenesi Gábor alapozta meg a nagyarányú forrásgyűjtést, a 17. század végétől; az először még egyháztörténeti irányultságú gyűjtés később az ország általános történelmére, illetve művelődéstörténetére is kiterjedt, és e tevékenység Kaprinay István munkásságával tetőzött, aki 1773-ig, a jezsuita rend feloszlatásáíg több mint száz kötetnyi kéziratot másolt le vagy gyűjtött össze. A forrásgyűjtés révén pedig a 18. században sorra születtek a már új alapokon álló átfogó történeti munkák, először egyháztörténeti, aztán más területeken is; a fejlődésnek a német államismereti iskola magyarországi meghonosítása adott lendületet egyrészt Bél Mátyás, másrészt jezsuita tudósok által. Míg komolyabb forráskritikáról az első 18. századi művekben még nem beszélhetünk, Pray Györggyel már az 1760-as évektől egy újabb szintre kezdett lépni a történetírás: Pray egyrészt már igyekezett minden forrást fölülvizsgálni, másrészt az adatok puszta gyűjtése, közlése helyett kritikailag is elemezte, értékelte az összegyűjtött információt, az események okainak feltárására, az összefüggésekre nagyobb hangsúlyt helyezett. 9! Ám ezek a módszertani újítások lassan hódítottak teret, a 18. század egészére inkább a már elsődleges forrásokon alapuló, de nagyrészt még , adatközlő" történetírás a jellemző — ahogy Szirmay művére is. Ami tehát fentebb a Bél Mátyás nyomán kibontakozó földrajztudomány módszertani gyengeségeiről említésre került, az érvényes a történetírás szempontjából is. Szirmay rengeteg adatot, információt gyűjt össze, de nemigen keresi az ok-okozati összefüggéseket (bár ez alól vannak kivételek, főleg a borvidék története vonatkozásában), és a forráskritika sem erőssége. Azért előfordul, hogy Szirmay felülvizsgálja a forrását, legalábbis a másodlagosakat. Kétségbe vonja például Weszprémi István orvoslástörténeti kiadványának egy adatát, miszerint a pataki plébániatemplomot Perényi Péter emelte volna; a várkapu felirata alapján a Pálócziakat mondja a templom első építőinek."? Ugyanakkor , azt, hogy Perényi Pétert és Gábort ebben a pataki 101 A 18. századi történetírásra összefoglalóan lásd Gunst 1995. 102 SZIRMAY 1798, 159—160. 372
