Élettörténet, klinikai gyakorlat és pszichológusképzés 319 lógusa és a szemlélet egyik ismert képviselője a következőképpen fogalmazott több mint fél évszázada: , Ki tagadhatja, hogy éppen az élettörténet az, amiről beszélünk, ha az emberi személyiség szóba kerül?... Végső soron az élettörténet az az alapvető kritérium, amelyhez valamennyi más módszert mérni kel! (Allport 1980/1961, 428-429). Allport kortärsa és kollégäja, a pszichobiogräfia egyik alapját képező perszonológiai irányzat már emlitett megalapitöja, Henry A. Murray igy irt Explorations in Personality című legendás könyvében: , Az organizmus története maga az organizmus. . . Ez a propozíció életrajzi tanulmányokat tesz szükségessé" (Murray 2008/1938, 39). Allport nem csak elméleti-kutatási szempontból látta elengedhetetlennek az idiografikus szemléletmód előtérbe helyezését. , Szükséges ugyan — írja —, hogy a klinikai pszichológus rendelkezzék általános és kísérleti pszichológiai, fiziológiai és szociálpszichológiai képzettséggel (...), mindenekelőtt azonban a konkrét ember foglalkoztatja, aki ott ül előtte. (...) Nem idiografikus szakember-e a klinikai pszichológus. . ..?" (Allport 1980/1961, 29). Úgy vélem, Allport megállapításának rendkívüli, nem kellő mértékben elismert jelentősége van. Bár nem ismerek ezzel kapcsolatos pontos statisztikákat, a mindennapi tapasztalat világosan mutatja, hogy az egyetemen végzett pszichológusok nagy része gyakorlati területen helyezkedik el. (Az egyszerűség kedvéért és képzettségemnél fogva a klinikai pszichológia példájánál maradok, ami még mindig messze a legnépszerűbb szakirány a pszichológushallgatók körében.) Egyetemi oktatóként egyre fontosabbá válik számomra az a kérdés, hogy az a fajta tudáskészlet és készségegyüttes, ami a klinikai munkához szükséges, milyen viszonyban áll azzal a szemlélettel (akadémiai megközelítés), amit hagyományosan és nagyobb részt az ötéves képzés során a leendő pszichológusoknak oktatnak, és tőlük számon kérnek az egyetemeken. Röviden összehasonlítanám e két területet; és bár tisztában vagyok azzal, hogy ezek a sajátosságok nem végletesen jellemzik azokat, elemzésem szándékosan sarkított és provokatív. A klinikai pszichológus munkája során nem kizárólagosan, de leginkább egyedi életekkel és sorsokkal találkozik, és azt próbálja feltárni és megérteni, hogy a páciens hogyan éli meg problémáit a maga szubjektivitásában. Bár itt is használunk általánosításokat (például a diagnózisalkotás során), ez a tevékenység mégis nagyrészt az allporti idiografikus pszichológia területére tartozik. A klinikus vizsgálatának és tevékenységének tärgyät so