Page 276 [276]
274 | SZABÓ MÁRTON
aktualizálása, és nem is úgy, hogy valaki valakinek mond valamit, például egy
közvélemény-kutatónak arról, hogy melyik politikust kedveli. A politikai dis¬
kurzus dialogikus, még inkább polilogikus formájú; konverzáció, vita, tanács¬
kozás, beszélés, szóváltás és így tovább. A politikai diskurzus azt jelenti, hogy
egy sokszereplős valóság résztvevői egymáshoz viszonyítva és egymás számára
fogalmazzák meg mondandóikat, méghozzá tétre menően, azaz ilyen módon ala¬
kítják és teremtik a politika világát.
4. Ha elfogadjuk az előbbi pontban kifejtetteket, mely szerint a politika a külön¬
böző egyének együtt és egymással való cselekvő létezéséről szól, akkor nyilván¬
való lehet előttünk, hogy a politika konstrukciós valóság. Vagyis nem természettől
adott közösségi létezés, de nem is objektíve meglévő struktúrák rendszere vagy
átfogóan ható egyetemes törvények működése. A politika mindenkor az, amit
a közösség tagjai politizáló lényekként adott keretek között és bizonyos szabá¬
lyokat s maximákat követve belőle kiformálnak és működtetnek. A konstrukció
kifejezést azonban némi óvatossággal érdemes használni, mert pontos megne¬
vezés ugyan, de gyakran félreértik és félremagyarázzák. Egyrészt mesterséges
dolognak, valamiféle artefaktumnak tekintik, amely a politikai élet természete¬
sen áradó gazdagságát beszorítja a mérnöki konstruktumok világába. Másrészt
idioszinkretikusnak vélik, vagyis valami önkényes dolognak, amely állítólag azt
fejezi ki, hogy a politikában bármi megtehető, bármi konstruálható, as you like
it. Egyikről sincs szó. A konstrukció azt fejezi ki, hogy a politikát nem túlvilági
és természeti erők, hanem a közösség tagjai alakítják, a kisfalu felnőtt tagjaitól
kezdve a Föld teljes népességéig bezáróan. Ez akkor is így van, ha a különböző
egyéneknek és csoportoknak különböző erőforrások állnak rendelkezésükre
a cselekvéshez, ezért eltérő a befolyásuk és a hatásuk.
5. A konstrukciós politikai valóságnak két fontos vonását tudjuk rögzíteni.
Az egyik a diszkurzivitás meghatározó szerepe a politikai realitásban. Ez nemcsak
azt fejezi ki, hogy a homo politicus mindig értelmezve cselekszik, hanem két
további fontos összefüggést. Az egyik az a tény, hogy maga a politikai valóság
is értelmezések rögzülése, ami a hagyományok erejében és a szokásként értett
intézmények működésében manifesztálódik. Ez az a közeli és távolabbi múlt,
amelyre mint tovább-értelmezett bázisra a közösség tagjai mindig is építik a
jelenbeli, ám a jövőre irányuló törekvéseiket. A másik vonás pedig a diszkurzi¬
vitás átható, sőt kavargó gazdagsága. Tárgyilagosabban szólva az interdiszkur¬
zivitás eleve. A politikai diskurzusok ugyanis nem gyanúsan szubjektív képződ¬
mények, melyek akkor vannak megmagyarázva, ha ,kimutatjuk" nem eszmei
természetű objektív determinánsaikat. A konkrét diskurzust ugyanis nem egy