Page 276 [276]
OCR
274 | SZABÓ MÁRTON aktualizálása, és nem is úgy, hogy valaki valakinek mond valamit, például egy közvélemény-kutatónak arról, hogy melyik politikust kedveli. A politikai diskurzus dialogikus, még inkább polilogikus formájú; konverzáció, vita, tanácskozás, beszélés, szóváltás és így tovább. A politikai diskurzus azt jelenti, hogy egy sokszereplős valóság résztvevői egymáshoz viszonyítva és egymás számára fogalmazzák meg mondandóikat, méghozzá tétre menően, azaz ilyen módon alakítják és teremtik a politika világát. 4. Ha elfogadjuk az előbbi pontban kifejtetteket, mely szerint a politika a különböző egyének együtt és egymással való cselekvő létezéséről szól, akkor nyilvánvaló lehet előttünk, hogy a politika konstrukciós valóság. Vagyis nem természettől adott közösségi létezés, de nem is objektíve meglévő struktúrák rendszere vagy átfogóan ható egyetemes törvények működése. A politika mindenkor az, amit a közösség tagjai politizáló lényekként adott keretek között és bizonyos szabályokat s maximákat követve belőle kiformálnak és működtetnek. A konstrukció kifejezést azonban némi óvatossággal érdemes használni, mert pontos megnevezés ugyan, de gyakran félreértik és félremagyarázzák. Egyrészt mesterséges dolognak, valamiféle artefaktumnak tekintik, amely a politikai élet természetesen áradó gazdagságát beszorítja a mérnöki konstruktumok világába. Másrészt idioszinkretikusnak vélik, vagyis valami önkényes dolognak, amely állítólag azt fejezi ki, hogy a politikában bármi megtehető, bármi konstruálható, as you like it. Egyikről sincs szó. A konstrukció azt fejezi ki, hogy a politikát nem túlvilági és természeti erők, hanem a közösség tagjai alakítják, a kisfalu felnőtt tagjaitól kezdve a Föld teljes népességéig bezáróan. Ez akkor is így van, ha a különböző egyéneknek és csoportoknak különböző erőforrások állnak rendelkezésükre a cselekvéshez, ezért eltérő a befolyásuk és a hatásuk. 5. A konstrukciós politikai valóságnak két fontos vonását tudjuk rögzíteni. Az egyik a diszkurzivitás meghatározó szerepe a politikai realitásban. Ez nemcsak azt fejezi ki, hogy a homo politicus mindig értelmezve cselekszik, hanem két további fontos összefüggést. Az egyik az a tény, hogy maga a politikai valóság is értelmezések rögzülése, ami a hagyományok erejében és a szokásként értett intézmények működésében manifesztálódik. Ez az a közeli és távolabbi múlt, amelyre mint tovább-értelmezett bázisra a közösség tagjai mindig is építik a jelenbeli, ám a jövőre irányuló törekvéseiket. A másik vonás pedig a diszkurzivitás átható, sőt kavargó gazdagsága. Tárgyilagosabban szólva az interdiszkurzivitás eleve. A politikai diskurzusok ugyanis nem gyanúsan szubjektív képződmények, melyek akkor vannak megmagyarázva, ha ,kimutatjuk" nem eszmei természetű objektív determinánsaikat. A konkrét diskurzust ugyanis nem egy
