Mindannyian eszközkezelők vagyunk. Legyen szó földművelőkről vagy
halászokról, erdészekről, bányászokról, háztartásokról vagy vállalkozá¬
sokról, kormányzatokról vagy közösségekről, a rendelkezésünkre álló
eszközöket a motivációinkkal összhangban a lehető legjobb módon kezel¬
jük. Azonban a legjobb, amit mindegyikünk képes elérni a portfólióijával,
mégis azt eredményezheti, hogy hatalmas kollektív baklövést követünk el
az eszközeink összességét tartalmazó globális portfólió kezelésében. Jól
szemlélteti ezt a lehetőséget az az analógia, hogy a függőhídon áthaladó
tömeg minden egyes tagja igyekszik megtartani az egyensúlyát, és azután
mindannyian lezuhannak. A Jelentést a bizonyítékok sűrűsödő tömege
hívta életre, hogy az emberiség néhány évtizede korábban nem tapasztalt
ütemben károsítja legértékesebb vagyonunkat, a természeti környezetet.
Ezzel együtt az átlagember anyagi életszínvonala világszerte sokkal ma¬
gasabb napjainkban, mint valaha. Valóban, még soha nem éltünk ilyen
jól." Azonban azzal, ahogy eljutottunk idáig, a bioszférát olyan állapotba
taszítottuk, ahol az általunk a természeti javak és szolgáltatások iránt tá¬
masztott igények szintje jóval meghaladja a fenntartható teljesítőképesség
határát. Ez azt mutatja, hogy a legjobb, egyben a legrosszabb időket éljük.
Közhelyes állítás, hogy a gazdasági fejlődést úgy kell kormányozni,
hogy fenntartható legyen (1. szövegdoboz). Azonban a fenntartható
fejlődés elgondolása nem alkalmazható, amíg meg nem értjük, hogy mit
említhető: Micklethwait és Wooldridge (2000); Ridley (2010); Lomborg (2013);
Norberg (2016); Pinker (2018). A jóllét szubjektív mérésének idősorai, mint ami¬
lyen a boldogság, az élettel való elégedettség, azonban mást mutatnak (Jelenzés, 11.
fejezet).