Page 199 [199]
FÜGGELÉK
természetű azonosulást vár el a , híveitől", a közhasznú kulturális intézményeket
pedig leplezetlen önreprezentációnak fogja fel, a mainstream vallásosság viszont
nemhogy ellenpontja lehetne a személyes szféra militarizálási tendenciáinak,
ellenkezőleg, kizárólag államegyházi keretek között tudja elgondolni magát, így
tehát szertefoszlott a szabad beszéd lehetősége, még az illúziójából sem maradt
semmi.
Csaknem három évtizede írtam egy rövid dolgozatot Prófétai dramaturgia
címmel, amiről a publikációja után sikeresen megfeledkeztem, és csak sokkal
később, Mártonffy Marcell nagyvonalú emlékeztetésének és a te figyelmes ta¬
nulmányaidnak köszönhetően találtam vissza hozzá. Ebben a szövegben a
„performativ kôztesség” kérdését vetem fel, a , prófétai" jelző tehát nem a roman¬
tikus, kinyilatkoztató vátesz-attitűd pátoszát, hanem a szabad kívülállás lehető¬
ségét írja le, mintha bizony az írás maga, azaz a nyelv megsejtette volna azt a
szakadékot, ami felé az elmúlt évtizedekben haladtunk. És amiben időközben
eltökélt eufóriával most is zuhanunk. Nem tudom, valaki számon tartja-e a zu¬
hanásunkat, és azt még kevésbé, hogy kitárt karok várnak-e ránk a szakadék
legmélyén, hogy még időben, a becsapódás előtt felfogjanak bennünket. Az
ember mindenképpen felfoghatatlan és becsapódik.
Amiért ismét fontossá vált számomra a , prófétai dramaturgia" szóösszetétel,
annak kettős oka van. Elsőrendűen az a meggyőződésem, hogy a színház nem
egyéb, mint az ember testi tapasztalatai inszcenálásának a közös eseménye, ami
bennünket - alkotói közösségeket és nézőket, a színházi intézményrendszer
bármilyen rendű és rangú szereplőjét — a szó lehető legmélyebb, vagy inkább
legemberibb értelme szerint egymás testvéreivé tesz. Másrészről pedig a hagyo¬
mányos prófétai intézmény jellege, ami egy kultúra, sőt ország vallási-politikai
szerkezetében a szabad inspiráció és a belőle fakadó radikális performanszok
terét alkothatta meg és kínálta fel az állandó nyelvi megújulásnak. , [Mlindenki
saját személyében áll szemben Istenével" — írja Martin Buber A próféták hite
című tüneményes könyvében, amit én úgy értek, hogy közösen átélhető jelenté¬
sek nem jöhetnek létre (a színház terében sem), amennyiben nem saját szemé¬
lyünkben , állunk elő" és , állunk szemben", azaz amegmutatkozás és megszöla¬
lás kockázatát a lehető legmagasabbra , állítjuk".
A , prófétai dramaturgia” ismét fölfedeztette velem Ezékiel prófétát, akit min¬
denképpen az előadóművészek , védőszentjeként" tisztelek, és aki extrém
performanszaiban olyan messzire elment saját teste felajánlásában és kiszolgál¬
tatásában, mint senki vagy legalábbis nagyon kevesen az általunk tisztelt
performerek közül. Az Ezékiel próféta által a maga korában érzékelt Antonin
Artaud-i , tökéletes válság", mármint a Buber által is emlegetett és a görög szín¬
ház közvetítésével számunkra is ismerősen csengő , katasztrófa" a szavak, még
s 197 "