Page 198 [198]
PRONTVAI VERA: KÖLTÉSZET ÉS RITUALITÁS A KORTÁRS MAGYAR SZÍNHÁZBAN
gyógyíthatatlan beszédhibánk felismeréséhez, és ez nem kétségbeesésben, hanem
abban a bizonyos jubilációban részesít bennünket, amely , elhat a szívnek és lé¬
leknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig"?
Távolodóban vagyok a történő-megtörténő színháztól, előbb-utóbb el kellene
tudnom számolni a színházban eltöltött éveimmel -— voltaképpen nem is az
évekkel, hanem a felfüggesztett idő megtapasztalásaival, azzal a felismeréssel,
ami engem csak a templomban, a színházban és a szerelemben ért, de maradjunk
most csak a színháznál, hogy tudniillik a Lélek jelen ideje megcsillan a befejezett
múlt tükrén, és hogy az Idő voltaképpen istenszó: nem múlik (el), ellenünkre
semmiképpen sem, hanem bizony beteljesedik, bennünk és velünk.
Nehéz befejezni a mondatot, de talán nem is szükséges, hiszen a beszéd nem
az azonnaliban fejeződik be, az embernek a puszta ittlétben nem áll jogában
lezárt mondatokkal élnie.
Azt a kérdést kellene megválaszolnom, hogy miből táplálkozik ez a több éve
tartó, jól érzékelhetően növekvő légszomjam, amikor a színházba belépek, és
amit a világjárvány okozta kényszerű, de semmi esetre sem szükségtelen elcsen¬
desedés még tovább fokozott. Vajon nem a hit, a (művészeti aktus jótéteménye¬
ibe vetett) hitem mindegyre gyorsuló elszivárgása okozza? Hogy ugyanis magá¬
val az Idővel nem tudok elszámolni?
Bármerre fordulok, a Szellem terei olyannyira át vannak hatva a nyers erő és
a reflektálatlan uralmi hierarchiák pusztításaival, hogy a szélesebb értelemben
vett közösségi, azaz tulajdonképpen a társadalmi életünket szemlélve nyomát
sem találom a színház szelíd beavatkozásainak, annak a nevezetes hatásnak, ami
megfontoltabbá, elfogadóbbá és derűsebbé tesz. Holott a színház -— legalábbis
amíg még a kultúra nagyvárosi rítusai sorában egyetlen tömegmédiumként
foghatta fel magát — ezzel az olykor kifejezetten nyomasztó igénnyel lépett) fel,
és az eltökélt társadalmi reflexió kikényszerítésén fáradozott a maga mindig
elragadóan ügyetlen, és mindig boldog eszközeivel. Miközben változatlanul el¬
ismerem a színház formatív hatását, kifejezetten a színházi szertartás
transzformatív erejében kezdtem el kételkedni, mintha bizony a színház bele¬
csúszott volna — velem együtt persze — egy az önmaga ürességét újratermelő
körkörös mozgásba, aminek következtében a , repetíció" nem kecsegtet az átvál¬
tozás kegyelmével és az életténnyé váló jelentések színrelépésével. Nagy, de
legalábbis nevetségesen hangzó szavak, a puszta használatuk is magára vonja a
»poros” beszéd anatémajat...
A nehézséget talán az okozza, hogy ketté hasadt az, ami a színházban — és
tulajdonképpen a vallásiban — mindig együvé tartozott, és amit az előadás — és
alighanem a vallási szertartás — idegen szóösszetétellel ,,religio-political” (reli¬
gió-politikai) karakterének nevezhetnénk. A politikum most éppen vallási
s 196 "