Seite 158 [158]
OCR
NÉZŐK ÉS RÉSZTVEVŐK A TÖRTENETMESELES SEHEREZÄDE-PARADIGMÄJÄNAK „VEGE”® Az eddig elemzett elöadäs-dramaturgiäk a bevonödas oly mödjait kinaltäk fel a nezönek, amelyek kritikussäga egyfelöl a kollaboräciöval (a heterogen velemények képviseletére epülö közössegi szinhäzcsinälässal), mäsfelöl a diszpozitivum láthatóvá väläsäval függtek össze.° Hiba lenne azonban figyelmen kívül hagyni a kortárs magyar rendezői színháznak azt a jelenségét, amely szintén kapcsolatba hozható a részvételiséggel. Azoknak a (nem ingardeni és ecói értelemben vett) nyitott műveknek: dramatikus szövegeknek a színreviteleiről van szó, amelyek legfőbb sajátossága, hogy nem zárható le/be a kijelentés (acte dénonciation) folyamata. Következésképp e drámák színházolvasatának minősége attól függ, teret adnak-e a részvételnek: csökkentik-e a befejezetlenségből fakadó kontingenciát, vagy épp ellenkezőleg, élnek a néző spekulatív aktivitásával. Ebből a szempontból érdemes modellértékűnek tekinteni a közelmúlt egyik feltűnő és a kánonképződés szempontjából is izgalmas jelenségét: a 2017/2018-as színházi évadban egyszerre három fiatal rendező vállalkozott az európai drámatörténet legismertebb fragmentumänak, Büchner Woyzeck cimü darabjanak megszölaltatäsära.° Tanulmányunk zárásaként ezért a következő kérdésre koncentrálva hasonlítjuk össze ifj. Vidnyánszky Attila, Szabó Mátyás Péter és Hegymegi Máté munkáját: hogyan viszonyul a három előadás-dramaturgia a Büchner-darab , aspektusok kaleidoszkópjává bomlott" cselekményének lezáratlanságához, vagyis artikulálódik-e bennük egy olyan integrációs pont, amely 55 Ezt az állapotot az a prosumeri önértelmezés jellemzi, amelynek alanyát sem alkotóként, sem befogadóként nem érdekli lezárt történetek újraélése, és nem motiválja a befejezés vágya. Kollektív magányban létrejövő és eltűnő elbeszéléseik jelentése és jelentősége nem a kész produktumban, hanem a produkció folyamatában: az Én képdramaturgiai optimalizálásában keresendő. Vö. Nina Tecklenburg: Performing Stories. Erzählen im Theater und Performance, Bielefeld, transcript, 2014, 24-36; Johannes Kupp: Theaterpädagogik im „Zeitalter der Partizipation”? in Christoph Scheurle - Melanie Hinz - Norma Köhler (Hg.): Partizipation: teilhaben/teilnehmen, München, koaped, 2017, 25-35. A szinhäzelmelet ezt a befejezetlenseget az 1960-as, 1970-es években lezajló performatív fordulathoz köti, amikor is a néző játékossá válása, interakciója explicit feltétele annak, hogy létrejöjjön az előadás szituációja. Vö. Czirák: Patizipation, 245, 248. Ismert az a színháztörténeti narratíva, mely a magyar rendezői színház posztmodern horizontjának kialakulását azzal szemlélteti, hogy míg az Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor nevével fémjelzett lélektani realizmus a Csehov-játszás kánonját alakította át, addig a zárt színpadi reprezentáció megnyitásával kísérletező rendezők a Woyzeck-szöveg nyitottsága révén képesek ars poetica értékű önbejelentéseket tenni. Vö. Kiss Gabriella: Két ezredvégi Woyzeck-mozaik. A Büchner-dráma magyarországi recepciótörténetének egy színházi fejezete, in Nagy Imre — Merényi Annamária (szerk.): , Mit jelent suttogásod?" A romantika: eszmék, világkép, poétika, Pécs, Pro Pannonia, 2003, 360-368; Sändor L. Istvän: Szinhäzteremtö fiatalok színháza. Székely, Zsämbeki, Schilling Siralya, Ellenfeny, 9. évf., 2004/2, 4-10. 6 a 67 + 156 +
