Page 19 [19]
BEVEZETÉS 17
a Ciprussal kapcsolatos események befolyásolására, azonban nemzetközi jogi
szempontból hozzáláncolta az Egyesült Királyságot a ciprusi konfliktushoz,
illetve annak rendezéséhez. Ez először 1963-—1964 telén jelentett komolyabb
kötelezettséget, amikor az 1960-ban függetlenséget nyert Ciprusi Köztársaság
elhúzódó obstrukciós válságának, illetve Makariosz elnök alkotmánymódosítási
javaslatainak nyomán ismételten kiújultak a közösségközi harcok, a szigeten
tartózkodó brit haderő pedig immáron ENSZ-mandátummal, békefenntartó¬
ként avatkozott be. Szimbolikus jelentőségű, hogy a válság alatt megszületett,
és a ciprusi fővárost máig kettéosztó Zöld-vonalat először egy brit katonatiszt,
Peter Young vezérőrnagy rajzolta fel a térképre, precedenst teremtve ezzel a
konfliktus fizikai szeparációval történő kezelésére ( Tofallis 2002).
Az 1963-1964-es válságban betöltött központi szerep tanulságai nagyban
befolyásolták az 1974 nyarának válsága alatt tanúsított brit magatartást is. A gö¬
rögországi katonai junta kezdeményezésére végrehajtott, Makariosz ciprusi
elnök elleni katonai puccs és az ebből következő török intervenció/invázió
alatt London végig távolságtartó maradt, szerepét a lehető legnagyobb mér¬
tékben minimalizálni próbálta. Bár a britek részt vettek Makariosz szigetről
történő kimenekítésében, valamint a válság alatti diplomáciai egyeztetésekben,
illetve a szuverén bázisterületek menedéket nyújtottak a harcok elől menekü¬
lőknek, azonban a konfliktusba való közvetlen beavatkozást Harold Wilson
munkáspárti kormánya konzekvensen elutasította. Noha a brit közreműködés
kontrol alatt tarthatta volna az eseményeket, a britek elvetették a törökök által
kezdeményezett közös intervenció lehetőségét is (Birand 1985; Kacziba 2020b;
Panteli 1990). Hivatalosan ezt a Cipruson állomásozó brit katonai kontingens
alacsony létszámával indokolták2, valószínűbb azonban, hogy a szuverén báz¬
isterületek státuszának megőrzése érdekében racionálisabb döntésnek tartották
a semlegesség megőrzését (Kyrris 1996). Erre nemcsak az 1950-es évek britek
ellen elkövetett EOKA-merényleteinek keserű emléke figyelmeztette őket, de
egyúttal Észak-Írország és az IRA példája is, amelyek tapasztalatait ismerve
a ciprusi szuverén bázisaikat korántsem szerették volna ostromlott erődként
viszontlátni (Byrne 2006).
Jobbára ez a hozzáállás határozta meg az 1974 utáni brit álláspontot is. Noha
elítélték a Ciprus területének mintegy 37%-ät okkupälö Törökorszägot, a gya¬
? London reakcióinak vizsgálatakor megállapítható, hogy a szigeten állomásozó brit csapatok
létszáma a puccs időpontjában valóban nem volt magas: a szuverén bázisterületeken mintegy
3000 brit katona tartózkodott, ezt a létszámot növelték július 26-ára 5553-ra. Ez a szintén a tér¬
ségben állomásozó HMS Hermes, HMS Devonshire és HMS Andromeda hadihajókkal, valamint
az Akrotíri légibázis 12 Phantom vadászgépével sem jelentett ütőképes haderőt (Asmussen 2008).