Page 99 [99]
OCR
A vallási pluralizmus társadalomlélektani vonatkozásai 97 posztmodernizmus tehát nem a végnapjait élő, hanem az állandóan születőben levö modernizmus ällapota (Habermas - Lyotard - Rorty 1993). Saját nézetem szerint nem pusztán arról van szó, hogy a premodern vallási elbeszélése lecserélődik a tudomány mítoszára, hogy azután a tudomány mítosza is lecserélődhessen. Végeredményben nem is a folyamatosan újjászülető modernitásról beszélhetünk. A modern és posztmodern közötti változás lényege ugyanis sokkal inkább abban ragadható meg, hogy az addigi hierarchia bomlik fel, nem lesz egy, mindent átható kiemelt elbeszélés, amelyen keresztül értelmezhető a világ, legyen az éppen vallási (mint a premodernben) vagy éppen tudományos. A posztmodern sajátossága éppen az, hogy sokféle kiemelt elbeszélés lesz: vagyis az alárendelt, hierarchikus szerkezet elemei egymással mellerendelö kapcsolatra lépnek, a világmagyarázó elvek - bármilyen távol is álljanak egymástól, egyszerre paralel módon elégítik ki az ember vágyát a körülötte lévő valóság interpretációjára. A szakirodalom állítása szerint ennek az alapélménye a töredezettség, a hiányzó struktúra, a megszűnő egyértelműség, illetve folytonosság. A kor embere úgy érzi, mintha eltűnne az átfogó törvények érvényessége és kiszámíthatósága, fokozódik a bizonytalanság, nő a kockázat, szaporodnak a konfliktusok, megváltozik a valósághoz való viszony, csakúgy, mint a térszerkezet érzékelése, az időpercepció és a szent és profán viszonya is. Másképpen megfogalmazva: a posztmodern gondolkodást elsődlegesen a , lehetőségekben foglalt eklektikäval”, az ,interdiszkurzivitással" és az ,új, szabad kultúraalakítási lehetőségekkel" azonosíthatjuk. Ez azt jelenti, hogy szabadon, az egyes irányzatok belső koherenciájához már nem kizárólagosan alkalmazkodva választhatunk az eddigi kulturális diskurzusok tartalmaiból (Kiss 2001). Ezt jelenti a pluralizmus mint vezérelv. Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker, holland kultúrakutatók 2010-ben megjelent Notes on Metamodernism című esszéjükben mindezekhez képest már olyan, a posztmodernt követő korszakról beszélnek, amelyben ezt a kulturális pluralizmust az egyén vagy csoportok már inkorporálva, integrált módon észlelik, gyakorlatilag reflektálnak aposztmodern hiányos struktúráira. A posztmodern hanyatlását a szakirodalom egyik része az olyan folyamatokhoz köti, mint az éghajlatváltozás, gazdasági válságok, a technológiai forradalom, az identitáspolitika felerősödése vagy a globális terrorizmus. A metamodern új korszaka ebben az értelmezésben mint ernyőfogalom olyan érzésstruktúrát jelöl, amelyben az individuum a modern lelkesedés és a posztmodern irónia közötti oszcillálásban létezik. A metamodern az embert társadalmi lényként képzeli el, és azt állítja, hogy az egyént érő benyomások között nincs hierarchikus viszony, eközben azonban már a posztmodern irónia és apátia, valamint az , anything goes" mottó helyét egyfajta etikai és felelősségvállaló attitűd váltja
