Page 93 [93]
FRIEDRICH NIETZSCHE GONDOLKODÁSÁNAK FŐBB ÁLLOMÁSAI
forrófejű, érzéki, mélabús, gonoszul acsarkodón epilepsziás Saulus egy életen át
vívódott a zsidó törvény kérdésével. Ifjúkorában kíméletlenül védelmezte azt a
zsidóságot, amelynek , egyedül sikerült szent istent teremtenie a bűn, a szentség
elleni vétek gondolatával egyiitt”.’° S miközben üldözte a zsidóság ellenségeit,
rájött, hogy ő maga sem képes betartani törvényeit, a törvény megszegésének
gyötrelmeit viszont képtelen volt leküzdeni. A törvény volt a kereszt, amelyen
megfeszítették. Mindenáron szabadulni akart tehát e kereszttől. A damaszkuszi
úton, epilepsziás rohamában világosodott meg benne, hogy Krisztus, a törvény
megsemmisítője a kivezető út számára: , A legkínzóbb kevélység betege úgy érzi,
hogy egy csapásra meggyógyult, morális kétségbeesését mintha elfújták volna,
mert a morált fújták el, semmisítették meg — azaz töltötték be, ott a keresztfán."
Krisztus tehát a törvény megsemmisítésének a tanítója, és Krisztussal egyesülni
annyit jelent, mint vele a törvény megsemmisítőjének lenni. Ezzel az egyesülés¬
sel ő is Isten fiává vált. A Paulussá lett Saulus uralmi mámora és uralkodásra
törő féktelen akarata immár lelkiismeret-furdalás nélkül úgy nyilvánulhatott
meg, mint előzetes dőzsölése az isteni gyönyörökben. Nietzsche szerint a keresz¬
ténység tehát egy uralomra törő akarat bosszújából terjedhetett el világszerte.
A törvény igája alatt nyögő, megfélemlített vagy abba belenyugvó, alázatos
ember, a nyájember, Nietzsche korának passzív modern embere, egy, a születé¬
sétől fogva — mind a kereszténység eldeformált, életellenes morálja, mind pedig
a kor haszonelvű szemlélete által félrenevelt — éretlen lény. Amikor Zarathustra
magányából a Naphoz hasonlatosan lemegy az emberekhez, hogy szeretettel
az Übermenschet tanítsa nekik, a tömeg kineveti, a kötéltáncost követeli, és az
utolsó emberért könyörög. Amíg Zarathustra a hegyekben önmagára talált, és
rálelt az Übermensch eszményére, addig az utolsó ember odalent egyre csak
veszített önmagából. Magányba vonult a szent is, akivel Zarathustra az embe¬
rekhez menet találkozik, csakhogy ő nem változott a remeteségben, istene való¬
ban életellenessé vált. Amikor Zarathustra csodálkozva megállapítja, hogy , Vajjon
lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról,
hogy isten meghalt?!", akkor csupán annyit állapít meg, hogy Isten halott. Azt
már nem teszi hozzá, hogy mitől halt meg: elaggott-e, vagy megölték. Zarathust¬
ra számára Isten halálának az oka nem fontos, sőt az is érdektelen, miféle isten¬
ről van szó. Az Istent azonban - akár az életet — a hit papjainak pásztorkodásá¬
val az embernyáj ölte meg. Zarathustra pedig nem az Isten vagy valamely
6 Uo., 66.
7 Uo., 67.
8 Friedrich Nietzsche: Im-igyen szóla Zarathustra, ford. Wildner Ödön, Budapest, Göncöl, 1988,
10. A német nagybetűvel ír minden főnevet, így a Gottot is. Wildner Ödön fordításában isten
kisbetűvel szerepel, a fordító tehát nem a keresztény Istenre gondol, hanem bármilyen istenségre.
9 O] e