Page 295 [295]
Szöveggyűjtemény
utal, a második hiányra. De a dolog bonyolultabb, hiszen a szimulálás nem
színlelés: , Aki betegséget színlel, egyszerűen ágyba fekhet és elhitetheti,
hogy beteg. Aki betegséget szimulál, az néhány tünetet is képes produkálni."
(Littré.) Azaz a színlelés vagy eltitkolás érintetlenül hagyja a realitás elvét: a
különbség mindig világos, csak éppen el van kendőzve. Ezzel szemben a szi¬
muláció megkérdőjelezi az , igaz" és ,hamis" , valódi" és , képzeletbeli" közötti
különbséget. Beteg-e a szimuláns, vagy sem? Hiszen , igazi" tüneteket pro¬
dukált. Tárgyilagosan sem betegként, sem nem betegként nem lehet kezelni.
A képek barokkja mögött a politika szürke eminenciása rejtőzik.
A tét tehát mindig a képek gyilkos hatalma, ami a valódit, a modellt
fenyegeti, mint a bizánci ikonok az isteni identitást. E gyilkos hatalommal
az ábrázolás hatalma áll szemben, mint dialektikus erő, a Valóság látható és
felfogható közvetítője. A Nyugat egész hitével és jóhiszeműségével arra tett,
hogy egy jel mélységében visszaadhatja a jelentést, hogy egy jel átváltható a
jelentésre, és hogy valami ennek biztosítékául szolgál. — Isten, természetesen.
De ha maga Isten szimulálható, azaz jelekre redukálható, akkor ki szava¬
tol? Az egész rendszer súlytalanná, gigantikus szimulákrummá válik. Nem
irreálissá, hanem szimulákrummá, azaz nem váltható át többé a valóságra,
hanem csak önmagára, egy megszakítatlan körforgásban, amelynek sem a
referenciája, sem a kerülete nem létezik sehol.
[...]
Így következnek egymásra a kép egyes fázisai:
egy mély realitás visszatükröződése
" elleplezi és eltorzítja a mély realitást
° elleplezi a mély realitás hiányát
* nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma.
Az első esetben a kép jó megjelenítés: az ábrázolás a szentség szintjén he¬
lyezkedik el. A másodikban gonosz megjelenítés: a rontás szintjén. A har¬
madikban játssza a megjelenítést: a varázslat szintjén. A negyedik nem a
megjelenítés, hanem a szimuláció szintje.
A valamit leplező jelektől a hiányt leplező jelekhez vezető átmenet jelzi
a döntő fordulatot. Az előbbiek az igazság és a titok (aminek még része az
ideológia) teológiájára utalnak. Az utóbbiak a szimulákrum és szimuláció
korának eljövetelét jelzik, ahol nincs többé Isten, aki felismeri az övéit, sem
Utolsó Ítélet, ami elválasztja a hamisat az igaztól, a valódit mesterséges fel¬
támasztásától, hiszen már minden halott s egyben előre feltámasztott.
Mivel a valóság nem az, ami volt, felértékelődik a nosztalgia. Eljön az ere¬
detmítoszok és valóságjelek túlkínálata. A másodlagos igazság, objektivitás
és autenticitás túlkínálata. Az igaz, a megélt beözönlése és a figuratív feltá¬
madása az eltűnt objektum és szubsztancia helyén. A reális és referenciális
túlhajtott termelése az anyagi termelés túlhajtása felett és mellett. Ekként
293