nemzetekre, melyeket összefog és elkülönít a statikus, harci morál, ami élet
és teremtés helyett halált és pusztulást jelent...
E széthulló, pusztuló, az anyagba visszaomló világban minden attól
függ, akadnak-e még a visszaeső nagy rakétakévének oly kivételes vitalitású
szemcséi (hogy magának Bergsonnak egy régibb hasonlatával éljek), melyek
megőriztek, vagy föl tudnak erősíteni magukban valamit az őslendületből...
Kitörni az önmagukat konzerváló harcos csoportok statikus moráljának
zsákutcáiból a minden embert, sőt minden életet átfogó szeretet nagy, sza¬
badító, , dinamikus" moráljáig: körülbelül annyi az ember számára, mint
kitörni fajából s folytatni a teremtést, a teremtő lendületet, mely a fajban egy
pillanatra megállott, megrekedt; folytatni az Isten munkáját...
Az emberiség jövője
Mégis, úgy tetszik, ez az egyetlen út van nyitva az Ember előtt. Bergson
nagyon pesszimisztikusan nézi a világ mai helyzetét, s úgyszólván csak a
csodától vár segítséget. A csodát azonban egyáltalán nem tartja lehetetlennek.
Az emberiség valóban zsákutcába jutott, már-már egyetlen célja a harc lett,
egymás pusztítása; kultúrája tisztán e harc érdekeit szolgáló anyagi kultúra;
minden, ami ezen kívül van, minden szellemi aspiráció és lendület, napról
napra avulni látszik, s veszteni erejéből, mindent elnyel a technika, látszólag
sohasem voltunk oly távol a szellemi megújulástól, a misztikus élménytől,
mint épp ma. De az is lehet, hogy sohsem voltunk oly közel ahhoz.
Kétségtelen, hogy a technika kifejlődése eszköze is lehetne a szellemiség
föllángolásának, a misztikus tehetségek fölszabadulásának. Hiszen a tech¬
nika menthetné föl az embert az anyagi lét küzdelmeitől, s tehetné képessé
erőit arra a nagy elvonatkozásra és koncentrációra, mely a misztikus élmény
előfeltétele. Eszköz, de veszedelmes eszköz: mert a technika a szellemiség
elleni reakcióképpen, annak rovására fejlődik ki... Minden teret magának
követel, s oly világnézetet fejleszt ki, mely minden misztikának halálos ellen¬
sége. Mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogyha két ily ellentétes, de egymást
kiegészítő tevékenység közül az egyik túlsúlyra jut, a másik csak nyerhet
evvel, ha egyáltalán meg tudja őrizni létét, s kibírja a ránézve kedvezőtlen
időt: a sor ismét reákerül az emberi szellem természetes hullámjátékában.
A világ helyzete bizonnyal nem változhatik lényegesen, s fejünk fölött
mindaddig mozdulatlanul fog csüggeni a végső katasztrófa viharfelhője,
míg az emberiség lelke nem változik. Ez a csoda azonban lassan mégis be¬
következhetik, egynél több úton is. Vagy maga a kollektív érzelmek kikerül¬
hetetlen hullámzása dob felszínre egy szellemibb áramlatot, mely az emberi
lélekben szunnyadó misztikus lehetőségekből erőre kapva, talán egy vallási
jellegű mozgalom formájában megváltoztatja a világ szellemi arcát; vagy cél¬
tudatosan is, a mai vagy inkább holnapi pszichológia (és metapszichológia)
mindjobban tökéletesedő eszközeivel, melyek lassanként talán a technikai