Page 12 [12]
10 § A MEGÉRTÉS ÉDES ÖRÖME
következtetéseken; időnként még a felépítésük is különbözik. Így amikor
a mostani válogatásra sor került, a kérdést minduntalan fel kellett tennem:
melyik változatot válasszam, melyik az, amelyik — jelenlegi felfogásom sze¬
rint — a legjobbnak, , véglegesnek" tekinthető?
Egy másik kérdés volt, hogy mit és mennyit is adjak itt közre. Kezdetben
, nagyvonalú" válogatásban gondolkodtam: minél többet bele akartam zsúfolni
a kötetbe, hogy lehetőség szerint , teljes"? képet adjak elmúlt évtizedekbeli
munkámról. Amikor azonban a tanulmányokat tematikus csoportokba kezd¬
tem rendezni, egy, az elmúlt évtizedben egyre markánsabbá váló fókusz vagy
írásmód tűnt fel bennük a számomra: saját magam jelenléte a terepen és az
írásműben — divatos antropológiai műszóval élve, saját , pozicionalitásom"
kérdése.
Miről is van szó?
Az antropológia posztmodern/dekonstruktiv/reflexiv/irodalmi fordulata, a
Writing culture-vita (Id. Clifford—Marcus 1986) ota tudjuk, hogy az iras nem
,attatlan/artalmatlan” folyamat. Az, hogy a valóságból mit veszünk észre,
kulturálisan kódolt. Az objektivitás és az elhatárolódás nemcsak tudományos,
hanem egyben retorikai folyamat is. A retorika pedig szoros összefüggésben
all az autoritás, a hatalom, a , vokalitás" és a reprezentáció (hierarchiát tük¬
röző) kérdéseivel — azzal, hogy kinek a nevében beszélünk, kinek a hangját
szólaltatjuk meg, kit képviselünk. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek
elején az olyan fogalmak, mint az objektivitás, a reflexivitás, az episztemo¬
lógia, a reprezentáció, a , szöveg", a retorika a nemzetközi antropológiában
heves viták kereszttüzébe kerültek (ld. már a Writing Culture kötet alcímét
is: The Poetics and Politics of Ethnography / Az etnografia poétikája és
politikaja); megindult a terepmunka demisztifikalasa (Id. Barley 1983), illet¬
ve megrendült a terepmunka alapján modellt alkotó, értelmező/magyarázó
szubjektum , objektivitásába" vetett hit 15. Az antropológiai kánon a korábbi
merev természettudományos, , objektív" modelltől fokozatosan tolódott el egy
humäntudomänyibb, értelmez6bb, ,,szubjektivabb” hermeneutikai modell felé,
ami az antropológiát társadalmilag konstruált és — érveléstechnikai eszközök
révén hatást gyakorló — , retorikai" tudománynak fogja fel. Geertz elhíresült
kijelentése, miszerint , minden társadalomtudományi szöveg ilyen vagy olyan
módon vfikcióx vagy konstrukció" (Id. Olson 1991: 245), nyilvánvaló túlzás
ugyan, de végső soron a tudományos és a művészi ábrázolás- és írásmód közti
különbségek elmosódásához, az antropológiai irasmdd ,,irodalmiasitasahoz”
vezetett (Id. Geertz 1988). És jóllehet mára megszületetett mindezen folyamatok
és ismeretelméleti vitak kritikai reflexidja is (Id. Marcus 1998; Zenker-Kumoll
2010; LeBlanc 2012), nyilvánvaló, hogy az antropológiát úgy művelni, ahogy az
a Writing Culture-vita előtt megszokott volt, nem lehet és/vagy nem érdemes.
A fentiekben dióhéjban vázolt elméleti kérdésfelvetések és problémák a
magyar néprajztudományban és kulturális antropológiában csak több év¬
tizedes késéssel jelentkeztek. Be kell vallanom, személy szerint engem is