Oldal 141 [141]
OCR
Az alkalmi költészetről A 103. fejezet a votivumot (xpocsukTixóv), kérést, fogadalmat tárgyalja. Scaliger a votivum locusánál még két további versfajtát is megemlít, azonban itt sem teljesen világos, hogy ezeket a vozivumnak — amennyiben műfajként tekintünk rá — az alműfajaiként érti, vagy a vorivum melletti párhuzamos kategóriákként, amelyeket mind a kérés, könyörgés gesztusa köt össze egymással. Tehát a npoosvKtıköv (Latine votivum) mellett még megemlíti az úámeukTiKóv-t mint a proszeuktikon rokonät (proseuctico autem cognatum ÓTESUVKTIKÓV) és a soteridt (owtnpia). Scaliger az apeuktikont a proszeuktikonnal, vagyis a votivummal szemben definiálja. Mindkettő könyörgés, ima, amely ugyanazon szabályok alapján épül fel, csak céljukban különböznek egymástól. A proszeuktikon azért könyörög, hogy bekövetkezzen, vagy legyen valami. Az apeuktikon viszont azért könyörög, hogy ne következzen be, vagyis ne legyen valami. Úgy fogalmaz Scaliger, hogy mindkettő ugyanazon tőről fakad, mert mindkettő olyasminek a bekövetkezéséért könyörög, ami még nincs, csak míg a proszeuktikon egyszerűen valami jónak a megvalósulását kéri, addig az apeuktikon a rossz megszűnésétől várja a jót. Ez utóbbit carmen áxorpóraiov-nak, , bajt elhárító vers"-nek is hívják. A proszeuktikon abszolút értelmű, hiszen egy a jó hiánya miatti semleges helyzetet fordítana a könyörgés jóvá, feltételezve, hogy létezik valami abszolút értelemben vett jóság, aminek a megjelenésével ki lehet tölteni ezt az űrt. Az apeuktikon viszont relatív értelmű, mert egy olyan állapotot tételez fel, amelyet eleve a rossz ural, és ennek a rossznak a privációja a helyzet alapállapotához képest — még ha csupán csak semlegessé is válik — már jónak számít. Scaliger ide vonatkozó bekezdése Jankovits László fordításában (pár részlet a saját forditäsomban):'?! „LA npooeveriköv] latinul könyörges |...]. A proszeuktikonnal egy töröl fakad az apeuktikon, hiszen mindegyikben ugyanaz a beszéd vezérfonala, ugyanaz a szabály, ugyanaz az elv: a végcél eltérő. A proszeuktikonban ugyanis azt kérjük, hogy valami következzék be a jövőben vagy a jelenben. Az apeuktikonban azt, hogy ne következzék be a jövőben vagy a jelenben. Így hát a beszéd egy tőről fakad, mindegyik éppen annak bekövetkeztét kéri, ami nincs: de a proszeuktikon egyszerűen azt, hogy valami jó következzék be, az apeuktikon azt, hogy a rossz megszűntével következzék be etiam yapndlov appellatum. Dicas enim yáuov nuptias, napa to yavvodaı Ayua. Idem igitur sonat quod et illud, nisi mavis napa. To yevväv Aa. Eius carminis argumentum consistit e sponsi sponsaeque desideriis. Verum illius aperte dices studia, curas, celebritates cantionum, ludorum, armorum, virginis gratia facta omnia, huius autem animum tectis indiciis, conditis suspicionibus innues potius quam profiteberis. Expugnatum castissimum pectus pietate erga iuvenem tabescentem, cuius virtutes commemorando excitabis excusationem. Aliquando finges a Venere aut Cupidine vi coactam, quae pridem eorum regnum contemptui habuisset. Secundo loco explicabuntur laudes utriusque a Patria, Genere, animi studiis, corporis praestantia. Tertius bene ominabatur. Quarti lascivia lusu que est totius, alterutrum aut utrumque blande appellando, modestius virginem, haud modestissime tamen obiiciendo quaedam, puta praelii futuri metum, victoriam, e lacrymis risum, e spe laetitiam certam. Quinto loco sobolem pollicetur, vota facit, vaticinatur. Postrema pars exhortationem continet ad somnum, ac somnum quidem aliis, illis vero vigiliam. Thalamus ipse interea laudatur, aut sine laude pingitur, aut nuptae vestis, aut naotög, i. velum tori maritalis, cuius obtentu sacra illa pudentius peraguntur”. ScaLicER 1561, 150-155. 11 Janxovits 2018, 801. 139
