Page 189 [189]
A DRÁMA-PROBLÉMA HELYE A REMBRANDT-KUTATÁSBAN
mint aki ezt mondja? Amikor az igennel válaszolt, [Hoogstraten] ezt mondta neki:
"képzeld el, hogy én vagyok az, akinek ezt mondanod kell, és mondd így nekem. Ami¬
kor amaz, akár egy faszobor, minden érzés nélkül és kezét zsebre dugva teljesítette a
kérést, [Hoogstraten] azt mondta neki: "a zsebeid arra valók, hogy a pénzed tartsák, ne
a kezeidet , majd felugrott, leültette a tanítványt, és azt mondta neki: most jól figyelj,
megmutatom neked: különösen a kezem mozdulatát és a testem meghajlását figyeld,
miközben beszélek . . . ezek, ahogy a mondás mondja, egy húron pendülnek".§30 Ebben
a példában az a különösen szemléletes, hogy Hoogstraten egy zárt kommunikációs
helyzetet modellez, és ebben keresi a beszélő megnyilvánulásának hiteles formáit: a
beszéd őszinteségét, amelyet számonkér a nyegle tanítványon, nem kívülről, mint néző,
hanem belülről, mint beszélgetőtárs szeretné megtapasztalni vagy kikényszeríteni. Az
érzelem mímelése csak akkor éri el a kívánt hatást, ha egy az adott szituációban értelmes
és az elbeszélés értelem-összefüggésébe illeszkedő tárgyi tartalmú cselekvést kísér. Ezért
kell a tanítványnak előbb elolvasnia a szöveget, azaz megértenie a szituációt. Hoogstra¬
ten nem azt kéri tőle, hogy hatásos arcjátékkal , érzelmeket" bábozzon el, hanem hogy
egy kvázi valós élethelyzetben zegyen úgy (például közöljön valami meghatározottat a
másikkal), , mintha tényleg jelen lenne". A műtermi mímelés tehát nem közvetlenül
affektusok ábrázolására, inkább helyzetgyakorlatokra és komplex emberi viselkedések
újrajátszására irányul. Jellemző, hogy van Hoogstraten, aki amúgy sok tekintetben van
Mander mintáját követi, e ponton eltekint az érzelmek taxonomikus felsorolásától831,
és inkább olyan zársas helyzeteket sorol fel, amelyekben a történeti elbeszélések protago¬
nistái felbukkanhatnak: áldozati jelenetektől ünnepeken és diadalmeneteken át harci
jelenetekig, lakodalmaktól keresztelésekig, szónoklatoktól párbeszédekig , mindent,
ami csak emberek között megtörténhet" /al water onder mensen kan geschieden].*32 (Az
én kiemelésem — R. A.)
Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy Hoogstraten ezt a dobozszínpadi dra¬
maturgra valló elemi képszerkesztői gondolkodást Rembrandtnál sajátította el.
A rembrandti dráma nézőjének még egyalakos képnél sem elegendő csupán érzelmileg
rähangolödnia az äbräzolt affektusra: azt a szubjektum cselekvő jelenlétének érzelmi
reflexiójaként is meg kell értenie. Az egynemű /eenweezich] és az üsszehangzé /eens¬
temmig] jelzé, amelyet Horatiusra hivatkozva Hoogstraten említ, nem föltétlenül kell
hogy az emöci6 evidenciäjära &s energikus erejere?53 vonatkozzek, jelentheti akär az
430 HOUBRAKEN 1718-21, II. 162-163.
431 „...akik tanulmányozzák a természetet, más-más neveket adtak az affektusoknak: az első mindenekelőtt a szere¬
tet, aztán a vágy, az öröm, a fájdalom és a düh: aggodalom és szomorúság, amely elemészti a testet; félénkség és
nehezen uralható félelem, nagyképűség és féltékeny harag — mindezek ismeretesek affektusként." VAN MANDER
1604, VI. 2. (fol. 23r)
432 HOOGSTRATEN 1678, 108-109.
433 , Nem elég, ha egy kép csak szép.... kell hogy legyen benne bizonyos mozgalmasság vagy energia /beweeglick¬
heid)J... A festők nem tudják megindítani a lelket, ha nem alkalmazzák ezt." HOOGSTRATEN 1678, 292.
187