Page 141 [141]
TEORETIKUS SEGÉDMODELLEK
Ama sorsdöntő kérdésben ugyanis, hogy a művészetre specializált történész kutatása¬
iban a zörténeti vagy az esztétikai orientációnak, azaz a művek historizáló-muzealizáló,
vagy inkább jelenidejűségüket alapul vevő felfogásának adjon-e nagyobb hangsúlyt,
Imdahl konzekvensen az utóbbi álláspontra helyezkedett???. Szemben a pozitivista haj¬
lamú kutatók többségével, akik úgy igyekeznek szigorúan objektív-történeti kutatá¬
sokba bocsátkozni, hogy — mint tudományos szempontból nem releváns világnézeti
vagy ízlésbeli kérdést — inkább zárójelbe teszik a művészi mozzanat mibenlétének és
megragadhatóságának problémáját, Imdahlt épp ez a kérdés foglalkoztatta. Mivel ebben
a dolgozatban — Rembrandt drämäinak aktuális eseményszerűsége okán — magam is
ezzel a dilemmával kell hogy szembenézzek, mint teoretikus segédmodellt érdemes ide
idézni az ikonika legfontosabb sarokpontjait is. Különösképpen azért, mert a maga
sajátos elgondolásait Imdahl a legáttogóbb módon éppen képi elbeszélések kapcsán,
nevezetesen Giotto Mária és Jézus élettörténetét nyomon követő padovai freskóinak
példáján299 fejtette ki.
Imdahlt leginkább az esztétikai autonómia és a képiség sajátos mibenléte foglal¬
koztatta, de nem spekulatív kérdésfeltevésekhez vagy filozófiai teóriákhoz vonzódott.
Inkább a művészet előállításának és szemlélésének ,praktikus" munkája érdekelte. A
, látás" történetéről értekező Wölfflinnel ellentétben, akinek közismert mondása szerint
„az elszigetelt müalkotäsban a történész számára mindig van valami nyugtalanité”241,
Imdahil kifejezetten az egyedi mű struktúrájának és a szemlélés ezzel adekvát gyakor¬
latának megragadására törekedett: nem a képeket korszakonként, művészetföldrajzi
területenként vagy alkotónként csoportosító stílustörténész összehasonlító módszerét
követte, vagyis nem a szílus-fogalom általánosságából indult ki, hanem komplex mű¬
elemzésekből, tartalom és forma művenként egyedi kölcsönviszonyának szisztematikus
vizsgálatából bontotta ki a maga interpretatív művészettörténetét.
Az ifjan még festői ambíciókat ápoló??? tudós persze nyilván a szemlélés, illetve az
utólagos értelmezés munkájában szerzett jártasságot: a 60-as években ezért is kerülhe¬
tett közel a Poetik und Hermeneutik-csoport tudományos alkotóközösségéhez. Ezért
idézhette nekrológjában Hans-Robert Jauss Imdahl 1983-as mondatait: , Az értelmező
mindig is. . .beteljesítője a műnek, társtettes: munkálkodásának nemhogy a távolságtar¬
tás az előfeltétele, inkább bizonyos fajta azonosulás kell hozzá: ebből fakad a magyará¬
zat. Az értelmezés mindig odaadás is."243 Imdahl enthuziazmusa azonban nem a hagyo¬
mányt , megértő" történészé és nem a rejtvényfejtő ikonológus-hermeneutáé. Vegyük
észre, hogy leginkább a zrudós műértő hangján beszél, aki abban látja a feladatát, hogy
239 BoEHM 1996, 13-14. KoHLE 2008, 220—221.
240 IMDAHL 1980, IMDAHL 2003
241 „Das isolierte Kunstwerk hat für den Historiker immer etwas Beunruhigendes”: WÖLFFLIN 19468, 167.
242 METZLER 1999, BOEHM 2006
243 Jauss 1996, 644.
139