Oldal 124 [124]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA kénye-kedve szerint: föl kell ismernie, hogy az ő nézőpontját, látószögét, hozzáférését és mozgásterét is a forma, a , játszma" dinamikája határozza meg. Ahogy Gadamer mondja, ,a nézőnek csak módszertani elsőbbsége van: itt alapjában megszűnik a játékos és a néző különbsége". 176 Hogy az események efféle dialogikus lejátszása közben a nézőnek szükséges-e saját performáló tevékenységét narratív , szerepként" is tudatosítania — azaz jelenlétét például spontán szemtanúként, beavatottként, cinkosként, nyilvános ítészként vagy megértő rezonőrként stb. is reflektálnia —, az elsősorban a képdramaturg precíz utasításain, vagyis a forma ,előírásain" múlik, tehát főként a történet alkotói értelmezésének függvénye. Nézőpontja olyan esetekben is a forma pontos beállításaitól függ, amikor jelenlétének nem kell narratív szerepként is alakot öltenie. Bizonyos distanciára ekkor is szüksége van: hiszen , az értelem kontinuitásának" előállításához át kell látnia a szituáció egészét. De mert ezt a feladatot , épp az állítja eléje, amiben feloldódik", végső soron a néző , saját világának igazsága az, amely megmutatkozik, amiben felismeri magát. . . "177 2.2 ] A DRÁMAI MŰ IMMANENCIÁJA: AZ ANTITEÁTRÁLIS IMPULZUS (PETER SZONDI, STANLEY CAVELL, MICHAEL FRIED) Már itt megfogalmazhatom azt a munkahipotézist, hogy Rembrandt , drámai" elbeszélései — mutatis mutandis — minden lényeges ponton adekvátak a késő reneszánsz idején született újkori európai dráma arisztotelészi alapokon álló esztétikai mélyszerkezetével.!78 Peter Szondi szerint az újkori drámát ,az eszmélő ember nagy szellemi vállalkozásának" kell tekintenünk, amennyiben a műalkotásban immár — elsőként a történelemben — mindennek tisztán emberek közötti viszonyokon és kölcsönös vonatkozásokon keresztül kell ábrázolódnia. Ennek felel meg a modern drámában a dialógusok kivételes jelentősége, amelyeket a hősök óhatatlanul saját helyzetükből kiindulva, karakterük, szándékaik, érdekeik és kényszereik nyomása alatt folytatnak le, s amelyben dialektikus viszonyba lépnek egymással, a hasonló módon és szintén saját jogán föllépő Másikkal. Ebből fakad az egymásra vonatkozó cselekvések precíz motiválásának kényszere is, mindenféle deus ex machina, önkény és esetlegesség kizárása az immanens bonyolításból. Ezért is van, hogy a színpadi hősök szavai éppoly kevéssé a költő szavai, ahogy közvetlenül nem szólhatnak a nézőhöz sem: csakis saját szavaikként és annak 176 GADAMER 2003, 142. 177 GADAMER 2003, 158. 178 Ennek lényegre törő összefoglalását Peter Szondi adja A modern dráma elméletéhez írott bevezetőjében: vö. SZONDI 1979, 11-16. 122
