Oldal 124 [124]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
kénye-kedve szerint: föl kell ismernie, hogy az ő nézőpontját, látószögét, hozzáférését
és mozgásterét is a forma, a , játszma" dinamikája határozza meg. Ahogy Gadamer
mondja, ,a nézőnek csak módszertani elsőbbsége van: itt alapjában megszűnik a játé¬
kos és a néző különbsége". 176
Hogy az események efféle dialogikus lejátszása közben a nézőnek szükséges-e saját
performáló tevékenységét narratív , szerepként" is tudatosítania — azaz jelenlétét például
spontán szemtanúként, beavatottként, cinkosként, nyilvános ítészként vagy megértő
rezonőrként stb. is reflektálnia —, az elsősorban a képdramaturg precíz utasításain, vagyis
a forma ,előírásain" múlik, tehát főként a történet alkotói értelmezésének függvénye.
Nézőpontja olyan esetekben is a forma pontos beállításaitól függ, amikor jelenlétének
nem kell narratív szerepként is alakot öltenie. Bizonyos distanciára ekkor is szüksége
van: hiszen , az értelem kontinuitásának" előállításához át kell látnia a szituáció egészét.
De mert ezt a feladatot , épp az állítja eléje, amiben feloldódik", végső soron a néző , saját
világának igazsága az, amely megmutatkozik, amiben felismeri magát. . . "177
2.2 ] A DRÁMAI MŰ IMMANENCIÁJA: AZ ANTITEÁTRÁLIS IMPULZUS
(PETER SZONDI, STANLEY CAVELL, MICHAEL FRIED)
Már itt megfogalmazhatom azt a munkahipotézist, hogy Rembrandt , drámai" elbe¬
szélései — mutatis mutandis — minden lényeges ponton adekvátak a késő reneszánsz
idején született újkori európai dráma arisztotelészi alapokon álló esztétikai mélyszer¬
kezetével.!78 Peter Szondi szerint az újkori drámát ,az eszmélő ember nagy szellemi
vállalkozásának" kell tekintenünk, amennyiben a műalkotásban immár — elsőként a
történelemben — mindennek tisztán emberek közötti viszonyokon és kölcsönös vonatko¬
zásokon keresztül kell ábrázolódnia. Ennek felel meg a modern drámában a dialógu¬
sok kivételes jelentősége, amelyeket a hősök óhatatlanul saját helyzetükből kiindulva,
karakterük, szándékaik, érdekeik és kényszereik nyomása alatt folytatnak le, s amelyben
dialektikus viszonyba lépnek egymással, a hasonló módon és szintén saját jogán föl¬
lépő Másikkal. Ebből fakad az egymásra vonatkozó cselekvések precíz motiválásának
kényszere is, mindenféle deus ex machina, önkény és esetlegesség kizárása az immanens
bonyolításból. Ezért is van, hogy a színpadi hősök szavai éppoly kevéssé a költő szavai,
ahogy közvetlenül nem szólhatnak a nézőhöz sem: csakis saját szavaikként és annak
176 GADAMER 2003, 142.
177 GADAMER 2003, 158.
178 Ennek lényegre törő összefoglalását Peter Szondi adja A modern dráma elméletéhez írott bevezetőjében: vö. SZONDI
1979, 11-16.
122