Oldal 120 [120]
OCR
2 | A DRAMAJATEK LETELMELETETOL A FESTÉSZET „ONTOLÖGIAI KEPLETEIG”: TEORETIKUS SEGEDMODELLEK Munkdmmal — az eddigiekből talán ennyi már körvonalazható — nincsenek távolabbi műtörténészi, művészettudományi vagy filozófiai-esztétikai ambícióim: nem törekszem egyébre, mint hogy Rembrandt sajátos drámaművészetének pontosabb megragadásához teremtsek többé-kevésbé konzisztens fogalmi kereteket. Ezért nem is kötelezem el magam egyetlen bölcseleti, esztétikai vagy művészettörténeti diskurzus kizárólagos logikája mellett. A festő munkáit nem tekintem valamely történeti — például művészet- vagy eszmetörténeti — hipotézis bizonyítékának, sem egy esztétikai vagy történetfilozófiai teoréma igazolásának vagy illusztrációjának. Ha ez a vázlat , elméletinek" tekinthető, akkor legfeljebb a rembrandti dráma elméletéé lehet — ezért nem is következnek belőle további általánosítások. Egyrészt egy több mint három évszázada lezárt történeti jelenségről van szó, művek jól körülhatárolható csoportjáról, amelyeket interpretációm mégis radikálisan jelen idejűként kezel: olyan itt és most ható esztétikai erőként, amely közben mégis elválaszthatatlan azoktól a történeti feltételektől, amelyek között létrejött. Hogy ezt az ellentmondást valahogy kezelni tudjam, több, egymással nem mindig és nem mindenben kompatibilis, illetve egymást olykor opponáló gondolati modell segítségére lesz szükségem: Arisztotelész Poétikáját, a modern dráma elméletét, a filozófiai hermeneutikát, a fenomenológiát és a posztstrukturalizmust, napjaink képfilozófiáit, az ikonika és a befogadásesztétika modelljeit vagy a modern szociälpszicholögiät is használni fogom — de nem megfelelni szeretnék nekik. Ha nem is bátorkodom elhajítani őket, mint híres hasonlatában Wittgenstein tette a létrával, miután felmászott rajta — elég lesz jeleznem, hogy milyen kontextusból emelem ki, és milyen alkalomadtán önkényes módon alkalmazom azt, amire szükségem van. Az alább következő fejezetben ezek közül néhány toeretikus sarokpontot jelzek. Nagyon is tudatában vagyok az efféle gondolati eklekticizmus hätulütöinek — de abban reménykedem, hogy elemzéseim nyomán végül mégis koherens kép rajzolódik ki arról, amit — talán bizarrul hangzik — Rembrandt „dramamüveszetenek” szeretnek nevezni. 118
