Page 114 [114]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
vért). De a fiú szemeit eltakaró mozdulata is híján van annak a brutalitásnak, ami a
pétervári képen Ábrahám energikus, cselekvő jelenlétét eltölti!46. A hosszú kést tartó
bal karjából hiányzik az átütő erő. Rembrandt rendkívül precíz rajzolással érzékelteti,
hogy a pátriárkát voltaképp a gyöngéd, de határozott angyali ölelés fordítja kifelé: ez
kelti azt a látszatot, mintha Ábrahám heves lendületet venne, holott a torokmetszés
eltervezett, kíméletesen csendes mozdulatához erre nem is volna szüksége.
A fizikai interakciók, mozdulatok és ellenmozdulatok szintjén tehát egyrészt
csökkentett intenzitást, másrészt — kölcsönösség és egyenértékűség helyett — bizo¬
nyos aszimmetriát tapasztalunk. De ez épp ellentétes irányú, mint az, amit a bibliai
elbeszélésnél láttunk: itt nincs fentről érkező parancs, sem annak engedelmes vég¬
rehajtása. Miközben a hírnök, a rejtőzködő Istennek ez az itt nagyon is emberarcú
követe minden erejével azon van, hogy szelíd baráti hangon, közvetlenül értesse meg
a megrendült ősatyával azt, ami történt! 47. Ábrahám közvetlenül nem viszonozza ezt
a közeledést: nem méltatlankodik, nem is hálálkodik az angyalnak. Miközben ajkai
kissé elnyílnak, összevont szemöldökkel, gondterhelten egy láthatlan/ismeretlen cél¬
pontra mered a távolban. , Magába merül", mondanánk azonnal, érezve a különbsé¬
get az angyal tranzitív (mert közvetlenül Ábrahámot megszólító) és a pátriárka int¬
ranzitív (mert közvetlenül valami meghatározhatatlanra irányuló) kommunikációja
között. Bár fizikailag ozz van, lénye még sincs jelen az angyal kezdeményezte halk
szavú beszélgetésben.
Mármost azzal, hogy aszimmetrikussá teszi az isteni hírnök és a pátriárka dia¬
lógusát, Rembrandt arra készteti a nézőt, hogy az ősatya zavarát valós megtor¬
pandskent „jatssza le” magában. Vegyük észre, hogy ez a felfüggesztés nem teszi
drámaiatlanná a jelenetet, sőt: csupán a célirányos cselekvés tárgyától valé eltéri¬
tését dramatizálja. Ezért támad az a benyomásunk, hogy amint az isteni interven¬
ció folytán Ábrahám szem elől veszti közvetlen célját, tárgytalanná vált tekintete
kényszeresen a visszájára fordul. Rembrandt Ábrahámja, az angyal beavatkozása
nyomán elsőre nem a kegyelem mámorító fényével szembesül: az üresség tükré¬
ben, amire rámered, önmagát pillantja meg, azt az önkívületi állapotot, amelyben
épp elmetszi a fiú torkát. Mert hisz a maga részéről már elkövette a tettet: az Úr
angyala csak akkor avatkozik közbe, amikor Ábrahám önszántából már nem tudná
visszacsinálni a gyerekgyilkosságot. , Mit művelek én itt?" — kérdezheti a robusz¬
tus férfi zavartan és tanácstalanul, miközben magas, kopasz homloka és szigo¬
rúan összevont szemöldöke mögé, sötét szemüregeinek mélyére rejti zavarát. Nem
146 Hasonló mozdulatot, illetve beállítást látunk egy Iphigénia (esetleg Jephta lányának?) feláldozását ábrázoló 1655
k.-i rajz mésolatän [2.181], amit a British Museum 6riz, vô. SL107. Ikonogräfiai érdekesség, és tragikus érzékre
vall, hogy Rembrandt nem hóhérral végezteti el az áldozatot, hanem — akärcsäk Ábrahám — Agamemnón (illetve
Jephta?) maga hajtja végre.
147 Ebben a szokatlan közvetlenségben Marian Bisanz-Prakken is Rembrandt saját ötletét véli felfedezni — de az ebből
fakadó dramaturgiai következményeket nem firtatja. Vö. KAT. WIEN 2004, no. 111, 244.
112