Page 78 [78]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA frissen felépített Schouwburg deszkáin bemutatott darabokkal is, továbbá ismerünk — megítélésem szerint alapvetően eredménytelen — kísérleteket egy-egy műve konkrét színielőadásokkal és színpadképekkel való összekapcsolására is, ebben a tanulmányban nem ilyesmiről lesz szó!". Inkább a korai elbeszélő képek különleges szerkezete, hatásmechanizmusa, illetve befogadásának sajátos esztétikája foglalkoztat — az a mód ugyanis, ahogy Rembrandt egy-egy történet epikus elbeszélését rendre egy a néző jelenlétében lezajló fordulat (átváltozás, fölismerés, meghasonlás) drámai eseményévé alakítja át. Ez az átalakítás egy festmény (rajz vagy grafika) esetében minden, csak nem triviális — olyannyira nem az, hogy például a narratológia bejáratott modelljei és fogalomkészlete nem is alkalmasak a megvilágítására. 1.1 ] A KÉPNARRATOLÓGIA BÍRÁLATÁHOZ Amióta Alberti a festészet bűvös erejét először ragadta meg „a tävollevö jelenlevöve”, illetve ,a halott élővé" tételének képességében!6, a képek rendre a múlt felidézése és aktuális újraértelmezése, mitikus elbeszélés és eleven történés föloldhatatlan belső feszültségének jegyében állnak. Ha valaki egy régvolt történetet elmesél, azt szükségképpen a maga jelenében, aktuális és jövőbeli olvasói-hallgatói számára teszi — tehát valahogy kezelnie kell ezt az időtávolságot. Mégis, az ilyen képekről való szaktudományos beszéd, különösen amióta a művészettörténet szigorú tény-, illetve történettudományként tekint magára, hajlamos inkább hárítani a feladatot, hogy szembenézzen azokkal az értelmezési dilemmákkal, amelyek a , történeti kép" jelenidejűségének kényszerítő valóságából fakadnak. Ez persze nem magyarázható puszta tudatlansággal vagy intellektuális renyheséggel: hosszú civilizációs-történeti folyamat eredménye, hogy többnyire megelégszünk a történetek szöveges eredetére, illetve a képi ábrázolás ixonográfiájára való utalásokkal. Egy-egy elbeszélő kép , drámai" jellegéről beszélni mára alig jelent többet zaklatott érzelmek, valamiféle , expresszivitás", feszült atmoszféra és hasonlók metaforikus kifejezésénél: a legritkább esetben gondoljuk képekről azt, hogy azok valóban a jelenlétünkben játszódó fordulatos események lehetnének. 15 — Amit a továbbiakban , színpadi rendezés"-en értek, annak nincs köze sem a rederijker-színpadokon, sem az épp Rembrandt első amszterdami évtizedének végén megnyílt Schouwburg kőszínházi színpadán ténylegesen megtartott előadásokhoz — akkor sem, ha ezekről elég kevés érdemit tudunk. A későbbiekben a Médeia-karc [1.10] kapcsán azért kitérek néhány konkrét összefüggésre — és beszélek majd a színházról mint képi metaforáról és kronotoposzról is: ám Rembrandt sajátos képdramaturgiai műfogásai egészen más eredetűek, és kapcsolatuk a korabeli teátrumi praxissal merőben esetleges. 16 =Avserti, Della Pittura II. 25, ALBERTI 1997, 93. 76
