Page 78 [78]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
frissen felépített Schouwburg deszkáin bemutatott darabokkal is, továbbá ismerünk
— megítélésem szerint alapvetően eredménytelen — kísérleteket egy-egy műve konkrét
színielőadásokkal és színpadképekkel való összekapcsolására is, ebben a tanulmány¬
ban nem ilyesmiről lesz szó!". Inkább a korai elbeszélő képek különleges szerkezete,
hatásmechanizmusa, illetve befogadásának sajátos esztétikája foglalkoztat — az a mód
ugyanis, ahogy Rembrandt egy-egy történet epikus elbeszélését rendre egy a néző jelen¬
létében lezajló fordulat (átváltozás, fölismerés, meghasonlás) drámai eseményévé alakítja
át. Ez az átalakítás egy festmény (rajz vagy grafika) esetében minden, csak nem triviális
— olyannyira nem az, hogy például a narratológia bejáratott modelljei és fogalomkész¬
lete nem is alkalmasak a megvilágítására.
1.1 ] A KÉPNARRATOLÓGIA BÍRÁLATÁHOZ
Amióta Alberti a festészet bűvös erejét először ragadta meg „a tävollevö jelenlevöve”,
illetve ,a halott élővé" tételének képességében!6, a képek rendre a múlt felidézése és
aktuális újraértelmezése, mitikus elbeszélés és eleven történés föloldhatatlan belső
feszültségének jegyében állnak. Ha valaki egy régvolt történetet elmesél, azt szükségkép¬
pen a maga jelenében, aktuális és jövőbeli olvasói-hallgatói számára teszi — tehát vala¬
hogy kezelnie kell ezt az időtávolságot. Mégis, az ilyen képekről való szaktudományos
beszéd, különösen amióta a művészettörténet szigorú tény-, illetve történettudomány¬
ként tekint magára, hajlamos inkább hárítani a feladatot, hogy szembenézzen azokkal
az értelmezési dilemmákkal, amelyek a , történeti kép" jelenidejűségének kényszerítő
valóságából fakadnak. Ez persze nem magyarázható puszta tudatlansággal vagy intel¬
lektuális renyheséggel: hosszú civilizációs-történeti folyamat eredménye, hogy több¬
nyire megelégszünk a történetek szöveges eredetére, illetve a képi ábrázolás ixonográfiá¬
jára való utalásokkal. Egy-egy elbeszélő kép , drámai" jellegéről beszélni mára alig jelent
többet zaklatott érzelmek, valamiféle , expresszivitás", feszült atmoszféra és hasonlók
metaforikus kifejezésénél: a legritkább esetben gondoljuk képekről azt, hogy azok való¬
ban a jelenlétünkben játszódó fordulatos események lehetnének.
15 — Amit a továbbiakban , színpadi rendezés"-en értek, annak nincs köze sem a rederijker-színpadokon, sem az épp
Rembrandt első amszterdami évtizedének végén megnyílt Schouwburg kőszínházi színpadán ténylegesen meg¬
tartott előadásokhoz — akkor sem, ha ezekről elég kevés érdemit tudunk. A későbbiekben a Médeia-karc [1.10]
kapcsán azért kitérek néhány konkrét összefüggésre — és beszélek majd a színházról mint képi metaforáról és
kronotoposzról is: ám Rembrandt sajátos képdramaturgiai műfogásai egészen más eredetűek, és kapcsolatuk
a korabeli teátrumi praxissal merőben esetleges.
16 =Avserti, Della Pittura II. 25, ALBERTI 1997, 93.
76