Page 47 [47]
TRAUMA, MIMÉZIS, EMLÉKEZET: ABY WARBURG PERFORMATÍV KÉPANTROPOLÓGIÁJA
és a megértő-eltávolító pólusok között, ami az utókor szemlélője számára e mozgások
végrehajtását, aktív végigkövetését teszi lehetővé, illetve követeli meg. Képpragmati¬
kai értelemben így a pátoszformulák a társadalmi emlékezet szerveinek tekinthetők:
az ember általuk előtörténetének elfelejtett-elfojtott ősélményeivel, illetve önismerete
alakulásának történeti stádiumaival szembesül.
A képek történeti evolúciójának warburgi elképzelése mármost a fóbiás reflex leküz¬
désében alapvetően három történeti stádiumot, illetve három — ezekhez tartozó — ideál¬
tipikus pragmatikai modellt különböztet meg. A kultura primitív fokaira a projektív
identifikáció és az inverz megtestesítés jellemző: a bálványállítás és képmágia vallá¬
sos gyakorlatában a szubjektum még nem éri el a tárgyiasítás, távolságtartás és reflexió
emberhez méltó fokát. Az ilyen képek még túl , erősek": igézetük túlságosan is hatalmá¬
ban tartja a vallásos (elkötelezett) szubjektumot, aki emiatt nem képes kellőképp reflek¬
tálni saját helyzetére. A másik végletet a modern civilizáció fölvilágosult embere kép¬
viseli, aki viszont olyan átracionalizált környezettel veszi körül magát, amely teljesen
elrejti előle eredendő kiszolgáltatottságát: agyonesztétizált képei már nem emlékeztetik
a traumatikus eredetre. A természet idegen erőinek puszta megjelölése, a súlytalanított
jelekkel, továbbá a dekoratívvá és szórakoztatóvá tett művészi formákkal való amnéziás
játék a modernitásban a valóság fölötti szabad rendelkezés képességének öncsaló látsza¬
tához, olyan hamis biztonságérzet kialakulásához vezet, amely még veszélyeztetettebbé
teszi mind a szubjektumot, mind civilizációját. (Ennek példája az a csapda is, amelyet
az újkor uralkodó művészetfogalma teremt az utókor művészettörténésze számára: a
szépség és a klasszikusok áhítatából született , esztétizáló művészettörténet" mit sem
akar tudni a képek veleszületett fenyegető potenciáljáról.)
E két szélső érték között helyezkedik el a voltaképpeni képek, a szimbólumok,
illetve a művészi formák területe: ezeket Warburg a , vallás és művészetgyakorlás közötti
biológiailag szükségszerű produktumnak"65 tekinti. Az önmaga testi valójával szembe¬
allitott képben® ugyanis az ember mímel, noha nem révül bele a hasonlóságba — és bár
gondolkodik, mégsem absztrahál. A művészet képével (, Scheinbild") ott van dolgunk,
ját Wolfgang Iser irodalmi antropológiájával fűzi össze. Az ősélmények mimetikus megismértlése Iser szerint az a
, fantazmaszerű figuráció", ami képes megjeleníteni ,az ember középpont nélküli" mivoltát, ,aki önmaga ugyan,
de nincsen »önmagänäl«, nincs »önmaga birtokäban«”. „A létezés és önmagunk birtoklása közötti leküzdhetet¬
len távolság", amelyet Iser antropológiája éppenséggel az irodalom felfedezésének tekint, a warburgi szimbölum¬
fogalom konstitutív polaritására (vö. WIND 2005) rímel. Mindkét véglet — az eksztázis primitív tobzódása mint
az öntudatlan létezés állapota egyfelől, a tisztán instrumentális jel- és simbólumhasználat, a kultúra elidegenedett
rendelkező kezelése másfelől — egyaránt , az ember önmaga számára való jelenlétének" illúzióját sugallja: különbség
köztük csak az, hogy az egyik a totális közvetlenség, a másik a totális közvetítés jegyében áll. A vágy, hogy az ember
teljes mértékig , önmagánál" legyen, egyfelől föltartóztathatatlan, másfelől megvalósíthatatlan: a művészi-irodalmi
színrevitel éppen arra szolgál, hogy önmagunk általi birtokolhatatlanságunkat mintegy eseményszerűen tapasztal¬
juk meg. Vö. ISER 2001
64 Vö. WIND 19795 WIND 2005
65 Idézi GOMBRICH 1981, 89. vö. SETTIS 1997, 50. Vö. még AGAMBEN 1999
66 BREDEKAMP 2008, 365ff.
45