Page 48 [48]
A MŰVÉSZETTÖRTÉNET , ÚJ TÁRGYILAGOSSÁGA?
ahol , a képek mágikus elevenségében már nem hisznek, mégsem tudnak szabadulni
tôlük”67.
À Pathosformel fogalmának szóösszetétele is ezt a kettős dialektikát fejezi ki: egyfelől
valós indulati erő, közvetlen felindultság jelenlétére utal, másfelől egy reflexív módon
kezelhető, tagolt sablont jelöl. A megélt indulatot, ha a művész képet akar alkotni belőle,
meg kell ragadnia: azaz el kell távolítania magától, meg kell kötnie, igába kell hajtania
— úrrá kell válnia fölötte, de anélkül, hogy örökre elfojtaná. Ebben lehetnek segítségére
a kifejezés sematikusan rögzült és ahagyományban megörökölt formulái68. Warburg a
korai görögség képhagyományát a legelemibb testi-indulati affektusok — halálfélelem,
eksztatikus állapotok és hasonlók — valamiféle kifejezéskészletének tekintette, amely az
utókor európai művészeinek látszólag szabadon a rendelkezésükre áll. A művészettör¬
ténet kézenfekvő tanulsága, hogy művészek és megrendelők többnyire aggályok nélkül
merítettek ebből a formakincsből. Csakhogy ezek Warburg szerint nem üres ábrák,
nem toposzok, nem egy vizuális szótár egyértelmű jelentésekkel bíró puszta tételei:
bennük eleven — olykor vakon pusztító — indulati energiák szunnyadnak, amelyek
alkalmas környezetbe kerülve könnyen felszabadulhatnak, s amelyek démoni hatal¬
mától a mégoly civilizált utókor embere sincs teljesen védve. A pátoszformulák vagy
dinamogrammok ráadásul különféle előjelváltásokra ( energetikai inverzióra") is képe¬
sek69: kontextusaiktól függően önmaguk ellentétébe fordulhatnak át, miközben indu¬
lati potenciáljuk, , polarizáló" erejük nagyon is megmarad.
Warburg szerint mindenesetre az újkori művész felelőssége, hogy miközben nagyon
is élnie kell a hagyományban lüktető élet energiáival, ne éljen vissza az ember tudatta¬
lan eröknek valö lelektani kiszolgältatottsägäval’®. Pathosz Es ethosz a művész, a meg¬
rendelő és az utókori befogadó gyakorlatában is szükségképpen ugyanazon érme két
oldalaként tartoznak össze’!: együttesen teremtik meg a műnek azt a , gondolati terét"
(Denkraum), amelyben az újkori és modern civilizáció embere önmagának mint sajáto¬
san reflektáló történelmi-biológiai lénynek tudatára ébredhet.
Összegezve: a művészi képek működése — szemben a mágikus totem és a tehermen¬
tesített jel egyaránt monolitikus és közvetlen természetével — a bennük munkáló és
történetileg konkrét , polaritások" észlelésére, dinamikus , lejátszására" és egyben önref¬
lexív tudatosítására van utalva. A poétikus kép e sajátos szerkezete egy olyan nyelvi
metaforáéhoz hasonló, amely nemcsak szerves-szemléletes értelemegységbe von össze
lényegidegen mozzanatokat, de közben folytonosan tudatosítja-reflektálja is önmagát,
67 WIND 2005, 39. — a fordítást némiképp módosítottam: nyomatékosabbá tettem a kényszerességnek a , verhaftet
bleibt" fordulatban rejlő mozzanatát. Vö. még SCHOELL-GLAss 1998, 240.
68 Vö. DIDI-HUBERMAN 2010, 212—224.
69 Warburg feltűnő vonzódása egyfelől a fizikai-villamosságtani, másfelől az idegélettani metaforikához jól mutatja,
hogy képkoncepciója milyen távol került az antik örökségről való klasszikus humanista diskurzusétól.
70 GoMBRICH 1981, 322. és SCHOELL-GLass 1998, 202.
71 V6. Sertis 1997, BREDEKAMP 2010
46