Oldal 25 [25]
BEVEZETÉS HELYETT
Mindenesetre a Warburg-szám szerkesztésével egyidejűleg — Rembrandt-projek¬
tem új fejezeteként — nekifogtam az 1926-os hamburgi előadás részletes feldolgo¬
zásának: részben történeti és tudománytörténeti kontextualizációjának, részben saját
céljaimhoz való adaptálásának. Húsz év múltán vettem csak észre, hogy Warburg az
antik vizuális örökség továbbéléséről (Nacbleben der Antike) vallott elképzelése elmé¬
leti szocializációm egyik kulcstételének, Marx híres Homérosz-paradoxonának igaz¬
ságára rímelt: ,a nehézség nem annak megértésében rejlik, hogy a görög művészet
és az eposz bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz van kötve. A nehézség az, hogy
számunkra még ma is műélvezetet nyújtanak, és bizonyos vonatkozásban mércéül és
utolérhetetlen példaképül szolgálnak."2£ Annak ellenére, hogy a Grundrisse e szavaiban
(1858) még a német klasszikának az a humanisztikus görögség-eszménye visszhang¬
zott, amellyel nem sokkal később (1872) Nietzsche számol le végérvényesen, Warburg
az antik pátoszformulák geneziséről és továbbéléséről kidolgozott koncepciója pedig
elképzelhetetlen lett volna A rragédia születése tragikus-irracionälis gôrôgségképe nél¬
kül, úgy tűnt számomra, hogy Marx is, Warburg is a továbbélés paradoxonát, a művé¬
szeti örökség történeti eredetének és jelenbeli elevenségének ellentmondását firtatta
— persze mindegyik a maga módján. Még egy fontos szerző játszott katalizáló szerepet
kettejük magáncélú összebékítésében: Walter Benjamin, korai egyetemi éveim nagy
felfedezettje. Bizonyára a kései Lukács a művészetről mint az emberiség emlékezetéről
szóló tézisét is összeegyeztethetőnek éreztem volna Warburg az antik hagyomány élet¬
ben tartását, mint , az európai mentalitás emlékezetét" méltató szavaival — ha tudtam
volna arról a Carl Neumann-nak írt 1927-es levélről, amelyben leírta őket?5. Ma úgy
látom, filozófiailag több mint eklektikus tájékozódásom, a nevek és teorémák fejem¬
ben élő bizarr szinkretizmusa jól jelezte, hogy a teória már akkor is csak annyiban
érdekelt, amennyiben a Rembrandt-fenoménhez való hozzáférésben segített.
A hamburgi Rembrandt-előadás értékválasztása és a művészet történeti formáival
szembeni felelősség tudata mindenesetre több tekintetben is összecsengett esztétikai
preferenciáimmal. Nagyon felvillanyozott, ahogy Warburg a képeket vagy pátoszfor¬
mulákat rendre a mindenkori befogadás aktuális jelen idejében gondolta el, mondhatni
, működés közben" igyekezett megragadni őket. Rembrandtban azt értékelte legin¬
kább, hogy volt érzéke a valódi, mélyről felfakadó emberi szenvedélyek — az indulatok,
vágyak és félelmek — elevensége iránt, és megértette, hogy a művész feladata ezek éltető
energiáinak fenntartása és megzabolázása; az ember történelmi viselkedésének tárgyi¬
lagos megragadása. A rembrandti művészet Warburgnál feltáruló , tragikus?" mélysége,
a ,hamleti" komolyság végre igazán méltó tárgynak tűnt számomra a képi-festői forma
olyan elmélyült és részletes explikációjára, amelynek mintáját a Mozart-könyvben lát¬
24 Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, MEM 46/1., 36.
25 WARBURG 1926/2014, 70.
23