Oldal 24 [24]
BEVEZETÉS HELYETT
való hajlama és , pszichohistóriai" terminológiája, továbbá zaklatott dikciója igencsak
idegenül csengett az én Marxon és Lukácson iskolázott füleimnek.
Mindenesetre Gombrich életrajzi könyve sok mindent megértetett velem, és lassan
valamiféle belső affinitást is kezdtem érezni Warburg iránt. Tudtam azonosulni azzal
a morális alapokra helyezkedő kultúrkritikával, ahogy — a weimari Németország vál¬
ságos éveiben, a Hitlerei közeledő fenyegetésének árnyékában — élesen szembefordult
a klasszikus hagyományt pervertáló populista—nacionalista kisajátítási kísérletekkel, és
szubjektíve tetszett, hogy Warburg Rembrandtban az összemberi civilizáció sorsa iránt
felelős, megfontolt művész-értelmiségi archetípusát vélte felfedezni. A megfontoltság
(Besonnenbeit) emberét, akinek művészete úgymond egyfajta , új tárgyilagosság" -ot, szi¬
gorü objektivitäs- és reflexivitds-igényt szegezett szembe kora art officiel-je és a kurrens
divatok felületes és manipulatív válaszaival. Warburgról szerzett pozitív benyomásaimat
annak a Gombrichnak a racionális, minden misztifikációtól mentes elemzői alapállása
hitelesítette, aki bécsi zsidó emigránsként és az — akkor már a nácik elől Londonba átte¬
lepített — KWB munkatársaként, mint a BBC monitoring szolgálatának munkatársa
aktív részt vállalt a német fasizmus ellen vívott háború hátországi frontján.
Mindez valahogy hitelessé tette számomra azt a zaklatott közvetlenséget is, amellyel
Warburg a képek és a figurák affektivitásához viszonyult. Persze akkor és ott, Gomb¬
richék kakaóját kortyolgatva legfeljebb csak sejthettem, át biztosan nem láttam, hogy
előző évben közzétett /údás-dolgozatom , dramaturgiai" megközelítése mennyire pár¬
huzamos volt Warburg — az indulatok motiváltságára, illetve uralhatóságára fókuszáló —
kifejezéstanával és a pátoszformulák (vagy ami ugyanaz, a képek) performativitásának,
befogadásuk aktualizáló természetének, esemény-jellegének általa vallott elgondolásával.
Csak lassan és fokozatosan értettem meg, hogy a warburgi distinkció olyan elemzői
instrumentumot ad a művek interpretátorának kezébe, amelynek konzekvens tovább¬
fejlesztése és alkalmazása fényt deríthet Rembrandt kivételesen összetett dramaturgi
észjárására is.
Akkor kezdtem erre ráérezni, amikor Markója Csilla — akinek személyesen is nagyon
sokat köszönhetek (az ő invenciója és három évtizedes szívós munkájának eredménye
a legszínvonalasabb hazai művészetelméleti és historiográfiai folyóirat, az Enigma léte
és máig megjelent 113 száma) — 2005-ben újra vendégszerkesztőnek hívott, ezúttal egy
tematikus Warburg-számhoz. Megelőzte ezt az a 2000-es évek elején közösen kiadott
oktatási célú, didaktikus szöveggyűjtemény (A , Michelangelo"-paradigma a művészet¬
történetben — stílustörténet, ikonológia, hermeneutika), amelyhez bevezetés gyanánt írtam
egy rövid tudománytörténeti vázlatot.23 Ebben szó esett már a Warburg által iniciält
ún. ikonológiai paradigmáról, de az akadémiai művészettörténet-írás képviselőinek a
warburgi észjárással szembeni rendszerszintű idegenkedéséről is.
23 Renvi 2002
22