Oldal 26 [26]
BEVEZETÉS HELYETT
tam megvalósulni. Annál is inkább, mert az akkor általam ismert vagy elérhető Remb¬
randt-irodalom túlnyomó részét — Warburghoz hasonlóan — vagy értékes, de szűkkeb¬
lűen pozitivista filológiának, vagy lirizáló-esztétizáló fecsegésnek tartottam.
Az előadás feldolgozása során azonban szembesülnöm kellett egy nyilvánvaló apó¬
riával: hogy Warburg antropoldgiai képfogalmara közvetlenül semmiféle esztétikai mű¬
elemzés nem alapozható. Aligha volt véletlen, hogy magukról az előadásban érintett
Rembrandt-munkákról Warburg alig beszélt: beérte egy-két jelzővel vagy utalással. Az
ő sajátos nézőpontjából a , dramatische Gestaltung" éppen nem világszerűen zárt eszté¬
tikai Egészként jelent meg: nagyon távol állt tőle a koherens műértelmezés gondolata
is. Bár , kifejezéspszichológiai" sejtései messze meghaladták a konvencionális affek¬
tus-elméletek hatókörét, a felismeréseiből fakadó, a képi megformálásra vonatkozó
konzekvenciák tökéletesen hidegen hagyták. Warburg szótárában az , esztétikai" régóta
az öncélúság és a szépelgés szinonimájává vált: utolsó éveiben kizárólag a képhasználat
kulturális antropológiai dimenziója foglalkoztatta, a sajátosan művészi kvalitás egyál¬
talán nem.
[Antropolögia, „dramatolögia”] Az Enigma 2005-ös Warburg-számában megje¬
lent hosszú tanulmány (Az elfojtott pátosz formuldi2°) vegül is egy eszme- &s tudomäny¬
törtenetileg kontextualizält diskurzus-analizis &s egy , tisztán esztétikai", a befogadás izt
és most-eseményére kifuttatott műelemzés bizarr hibridjének bizonyult. De számomra
egyre világosabb lett, hogy ha Warburg vizsgálatai — a bonyolult kulturális referencia¬
hálózatok felkutatásán túl — kiterjedtek volna a művek endogén formaszerkezetének
analízisére is, az antik tragikum rembrandti megújításáról szóló tézisét éppenséggel
műimmanens esztétikai érvekkel is alátámaszthatta volna. Ehhez persze az affektív kép
antropológiáját az egyedi mű esztétikai univerzumának fiktív-világszerű igényeihez kel¬
lett volna igazítania. De a művészi fikcionalizálás módjai, mint jeleztem, Warburgot
nem érdekelték.
Engem viszont épp az ragadott meg, hogy Rembrandt műveiben (és nemcsak az
antik vonatkozásúakban!) a warburgi antropológia egész univerzuma, az emberi akara¬
tok, indulatok, félelmek és szorongások teljes mozgás- és kifejezéstartománya feltárult
— ámde rendre funkcionálisan, egy-egy konkrét narratíva értelem-összefüggésébe integ¬
rálva, egy-egy meghatározott aktáns karakteréhez és szerepéhez rendelten. Warburg is
tudta — és becsülte — ezt: ezért is beszélt , neue Sachlichkeitről", az indulatok ábrázolá¬
sának rembrandti tárgyilagosságáról. Rembrandt egy-egy művén belül ugyanis minden
figuratív gesztus és kifejezés — a világszerűség első számú követelményének megfelelően
— térben-időben összehangoltan, zárt rendszerben és egymásra vonatkoztatva jelenik
meg, és azt a feladatot állítja a néző elé, hogy a figurákat olvassa össze egymással, és
ekképp realizálja a szeme előtt zajló aktuális eseményt — a drámai személyek közös tör¬
26 RÉNYI 2005
24