Page 133 [133]
OCR
DOBOZOK NYITVA, ZÁRVA lenül felmutatják az adott létállapotot, magatartást. Nem változnak, nem cselekszenek, vagy ha igen, cselekvésük köre rendkívül behatárolt. Ez az egyik oka, hogy a drámákban nem kerül sok igazi drámai akciókra, sem összeütközésre. A figurákat semmi nem mozdíthatja ki saját statikus, ikonszerű léthelyzetükből, legfőbb akciójuk, hogy léteznek a színpadon. Nem kerül sor az értékrendek közti nyílt összeütközésre se — a szereplők a kiszolgáltatott áldozatok pozíciójából beszélnek. A kiindulópont és alaphelyzet ezekben a művekben mindig a válság: az összes Pilinszky-dráma eleve innen indít. Mikor a függöny felgördül, a nézőt az az érzés keríti hatalmába, hogy itt már minden megtörtént, a szereplők mindenen túl vannak, a dráma ott kezdődik, ahol végződnie kellene — ahol már tényleg minden véget ért. A drámák tétje nem az értékrendek közti harc, hanem a bekövetkezett tragédia jóvátételének lehetősége — illetve a hősök, a , világ" tovább élésének mikéntje, ami pedig a jóvátétel hatékonyságának függvénye. A szereplők mintha burokban mozognának a színpadon, végtelen magányban. A közös sors ellenére az a saját-valóság, amiben egy-egy figura él, a többiek életétől elszigetelt világ. A szereplők a háború vagy más apokaliptikus kataklizmák kellős közepén ugyanúgy élnek, ugyanazt teszik, amit amúgy is tennének. Mozgásuk, mindennapi rutintevékenységeik ugyanazokon a pályákon haladnak, ugyanazokat a köröket róják. Akár a középkori misztériumjátékokban: a történések mindig belül zajlanak, a külső világ eseményei távoliak és elmosódottak a belső világ erős sugárzású, szuggesztív színpadi miliője mellett. , Pilinszky drámáinak színpada a lélek"? s ez a lelekszinpad „olyan drämäkról ad hírt, amelyek cselekedet nélkül, azaz csak az elszenvedés cselekedetével a bensőségbe zárulnak." Ahogy a középkori moralitásokban, a szereplőknek itt sincsen tulajdonneve. Helyette azonosítójuk van a figuráknak, ami vagy valamilyen járulékos külső jellegzetességüket emeli a névbe (Almazöld ruhás úr, Cigányforma ember, Hattyúnyakú, Bakancsos lány, Aranykontyú, Kockás ruhájú férfi), vagy a társadalmi szerepüket határozza meg (Prelátus, Apácafőnöknő, Fehér pápa, Manöken, Sztuardesz), vagy pedig csak nemet, kort, fajt jelöl (Nő, Kisfiú, Öregasszony, Ismeretlen állat, Medve). Ez a névnélküliség a drámák példázatjellegét erősíti, sugallva, hogy ami a színpadon látható, az nem konkrét személyek, hanem mindenki története. Pilinszky darabjaiban minden sors közös sors, minden tapasztalat közös tudás, a szereplők ennek megfelelően , akárkik": sorsukban egyetemes sorsot mutatnak fel. " Pályi András: Wilson és Pilinszky, Jelenkor, XXXI. évf., 1988/4, 324. Uo. ¢ 131 ¢
