OCR
Összegzés Felvetődhet a kérdés, hogy az egyes fordítók kizárólag textuális érvekkel bizonyítható módon ismertek-e több, egymástól lényegesen eltérő Historia-verziót, és tudatosan választottak-e közülük. Véleményem szerint erre a kérdésre nemleges válasz adható, a lefordított isforia-variáns az esetek többségében véletlenszerűen került a fordítók kezébe. A nyugat-európai könyvpiacokról dolgozó fordítók, és azon belül is a franciák és az angolok esetében inkább az tűnik fel, hogy amely verzió az adott területen elérhető és friss, abból készült fordítás. A francia fordítások forrásai egészen változatosak, vannak köztük az X-ágba (Saint-Gelais) és az Y-ágba (N. R.) tartozó variánsok is, sőt egy kontaminált latin variánst feltételező forrás is (Jean Maugin). Azután a legkorábbi, 1515-ös angol Aiszoria-fordítás szoros szálakkal látszik kötődni a 15. század végi francia könyvpiachoz és a francia területeken megfigyelhető variánsok kialakulásához, összhangban azzal, amit a kutatás az angol kultúra frankofón jellegéről régen megállapított. A 17. században és a 18. század elején azonban, amikor a Baccarus-csoport újabb (az Opera omnia Bázel 1571 kiadása utáni) kiadási hulláma határozza meg a Historia de duobus amantibus szövegének széles körben elérhető variánsát, az angol fordítók, Charles Aleyn és az 1708-as anonim fordítás készítője is az azt hordozó újabb nyomtatványokhoz nyúlnak, bár kulturális referenciaként a 18. század eleji angol fordítónál továbbra is megjelenik a francia könyvpiac jelentősége. Másnak tűnik a helyzet Európa keletibb felén. A 18. század végén aktív Csenkeszfai Poóts András ugyanis annak ellenére, hogy ő is a Baccarus-csoport egy tagjára alapozta a maga munkáját, nem a nyugat-európai könyvpiaci trendekhez kapcsolódott, hanem a Kárpát-medencére jellemző könyvfogyasztási szokásoknak megfelelően jóval régebbi, ezért olcsóbb és valószínűleg elsősorban reprezentációs célokat szolgáló nagyalakú Hiszoria-nyomtatványból dolgozott. A Baccarus-csoport textuális fejlődése szempontjából Csenkeszfai Poóts munkájának forrása tehát egyfajta visszacsapás, de a fordító saját kulturális közegében teljesen érthető. Amint előző kötetemben kifejtettem, a 16. századi magyar Hiszoria-fordítás forrása is jól magyarázható volt a magyar könyves kultúra korabeli állapotával. A kisalakú, változatos témákat feldolgozó levélgyűjteményben 1554-ben megjelent Hiszoria-variánst a protestáns német területekre peregrináló magyarok hozhatták haza, ahol tehát egy jó húszéves, speciális szövegvariáns lett a Pataki Névtelen munkájának az alapja az 1570-es években. A Historia olasz fordításai a felhasznált források szempontjából eléggé tükrözik az Itáliában megfigyelhető könyvpiaci változásokat, miközben egyfajta kulturális zárványt is alkotnak. Textuális érvek alapján állítható az, hogy a korai olasz fordítók nem nyúltak Európa más részein készült Historia-variánsokhoz, amikor alapanyagot kerestek fordításaikhoz: a 15. században Róma és Velence ellátta őket friss nyomtatványokkal. A 16. század közepéig azután Alessandro Braccesi olasz nyelvű verziója és a korábbi latin kiadások kielégítették az olvasók igényeit, majd a Szent Inkvizíció Indexe elzárta előlük az újabb kiadások megjelentetésének és fordítások elkészítésének a lehetőségét. Ennek következtében egyszerre érdekes és érthető, hogy még a 17. század második felére datált Barlattani-féle olasz fordítás is 15. századi itáliai ős175