Oldal 25 [25]
24] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban
Szegedy-Maszák (1998) az elbeszélő szövegek felépítésének négy szintjét külön¬
böztette meg egymástól. A befogadó számára is közvetlenül érzékelhető szövegszint
a szöveg szóképekből és -alakzatokból álló stilizáltsága, mely nem független a mű
keletkezésének idején domináns kulturális, nyelvi és műfaji konvencióktól. A má¬
sodik szinten a szöveg tér- és időbelisége található, ahol a tér alá van rendelve az idő¬
beliségnek. A mélyebb struktúrák felé haladva, ahharmadik szinten van az elbeszélő,
a szereplő és a történet befogadója, és ezen a szinten jelenik meg a beszédhelyzet és
a nézőpont is. Szegedy-Maszák (1998) szerint az elbeszélés állandó alapelve, hogy
nyitó egyensúlyból, folyamatból és záró egyensúlyból áll. Ez a felosztás megfelel¬
tethető Freytag és Todorov leírásának is. Todorov (1971) szerint az elbeszélésben
végbemenő átalakulás fázisai: 1. egyensúlyi helyzet; 2. az egyensúly megbomlása egy
esemény következtében; 3. az egyensúly felbomlásának felismerése; 4. az egyensúly
visszaállítására tett kísérlet; 5. az egyensúly visszaállítása. Az elbeszélés fő feladata
tehát megmutatni, hogy hogyan történik és mi okozza az egyensúly megbomlását
és helyreállítását, miközben az eseményeket kronológiai és motivációs elemek kö¬
tik össze. A negyedik szintet az elbeszélés értékszintje, világképe képezi, amelynek
köszönhető az irodalmi mű hatása.
Az irodalmi szöveg komplex rendszer, és mint ilyen szinkronikusan (vele
egyidőben létrehozott) és diakrónikusan (korábbi művekre reflektálva) is kap¬
csolódik más szövegekhez. A szövegek egymással való kapcsolata az intertextuali¬
tás, amikor a szöveg más szövegek jelentéseit beolvasztja saját terébe. A szövegek¬
ben találhatunk utalást más konkrét szövegre vagy műfajra, kulturális alkotásra.
A szövegközöttiségben a hangsúly a szövegek egymás közötti kapcsolatán van, és a
szerző a háttérbe szorul. A befogadás előfeltétele, hogy az olvasó felismerje az inter¬
textuális utalásokat, ismerje a referált művet. Mivel a referáló mű és a referált művek
is minden olvasóban más-más jelentéssel bírnak, a mű nyitottá válik (Orosz, 2003).
Barthes (1970) érdekes megközelítése az elbeszéléssel kapcsolatban, hogy a kom¬
munikáció nem a szerzőtől az olvasó felé halad, hanem az írás az olvasó hangja. Ez
azt jelenti, hogy az elbeszélésben történő pszichológiai részvétellel nyer igazi értel¬
met a szöveg. Az elbeszélésben történő létezés tehát tapasztalat az írónak és az olva¬
sónakis. A szövegről való gondolkodás dinamikus szemlélete ez, mivel az érzékelés,
az értelmezhetőség sokféleségét is feltételezi. Barthes ugyanakkor már korai mun¬
káiban a történelmi szolidaritás aktusának tekintette az írást, hiszen a hagyomány
és a történelem együttes hatására jönnek létre az író lehetséges írásmódjai. Az írás
nulla fokában (1953) a 19. századi regények írásmódját hozza fel példának, melyek
egyszerű narratív múlt időben íródtak, és a személy cselekvéseit egyes szám har¬
madik személyben ábrázolta az író -— mintegy távolságot tartva a szereplőtől. Ide¬
ális esetben a szöveg stílustól megfosztott, melyre Barthes Camus Közönyét hozza
fel példaként. A szerző halálában Barthes (1968) végül eljut odáig, hogy az elbe¬
szélőt és az írót teljes mértékben elkülönítse egymástól. Az ősi társadalmakban az
elbeszélés, a narratív kód használata a sámán feladata volt, aki a csoport nevében
és a csoportnak adott elő. Barthes kritikája kora irodalomelméletével szemben az
volt, hogy szélsőségesen szerzőközpontú, a művet összeköti a szerző életrajzával. Az