Oldal 12 [12]
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 11
közösségi reprezentációk azonban nemcsak definiálják a kulturális és társadalmi
közeget, hanem meg is határozzák azt (Moscovici, 1988; vö. László, 1999). A rep¬
rezentációk száma végtelen, hiszen ahány egyén, annyi előfordulás, ugyanakkor
a megjelenési formák is rendkívüli változatosságot mutatnak. A reprezentáció kü¬
lönböző rendszerekben történhet, lehet ikonikus (tehát képi) vagy nyelvi.
A narratívum olyan, elsősorban a gesztusok és a nyelv segítségével történő ér¬
telemadás, amelynek központi szervezőeszköze az intencionalitás, tehát a cse¬
lekvések szándék-, cél- és eszközrendszere, valamint a cselekvők perspektívái.
A narratívumban, tehát az egyedi elbeszélésben megjelennek a cselekvők gondo¬
latai, érzelmei és perspektívái is (Bruner, 1996).
A személyközi interakciók kialakítása során narratív történetek segítik az egy¬
szerű, személyközi információáramlást, ugyanis az emlékezeti sematizáció révén
értelmezhetővé válik a beszédpartner elbeszélésében a cselekvő állapot-, cél-, terv¬
és motívumrendszere (László, 1998; Pléh, 2012). Az elbeszélés az ember számára
egyetemesen hozzáférhető és érthető akkor is, ha a cselekvéssor nem minden eleme
jelenik meg benne. Az explicit, nem kifejtett részletek megértéséhez hozzájárulnak
az automatikusan használt sémák és a forgatókönyvek. A sémák a tapasztalatok rend¬
szerezésében, az emberi viselkedés megértésében segítik a gondolkodást. Bartlett
(1932) megvizsgálta, hogy az emberek milyen pontossággal idézik vissza a hallott
elbeszélést, és megfigyelte, hogy a kísérleti személyek az elbeszélés visszaadása so¬
rán egyes epizódokat kihagytak, másokat viszont hozzátettek, a szó szerinti vissza¬
idézés pedig ritka volt. A kutatás egyik nagy tanulsága, hogy az elmesélt események
vázra, egyfajta sémára épülnek (Pléh, 2019). A feltárt jelenséggel ugyanakkor az is
bizonyítható, hogy az elme konstruktívan vesz részt az emlékek tárolásában, és a
minél egyszerűbb elraktározás érdekében az előzetes tudásra és a témával kapcso¬
latos ismereteire is támaszkodik. Bartlett konstruktivista felfogása köszön vissza a
későbbi dinamikusemlékezet-elméletben is, amely szerint tipikus történetsémák,
forgatókönyvek segítségével szerveződnek logikus rendbe bizonyos események.
A forgatókönyv olyan egyszerű, hétköznapi cselekményekből álló fix struktúra,
amelyben a lépések sorrendje állandó, tehát nem más, mint egy sztereotip helyzet
eseménylistaja. A legtöbb forgatókönyv emberek egyszerű cselekvési helyzeteire
vonatkozik (ilyen például az éttermi rendelés, bolti bevásárlás, kórházi látogatás
stb.), ezek a szituációs forgatókönyvek. Az instrumentális forgatókönyvek esetén
nincs interakció, ide a rutinszerű egyéni cselekvések tartoznak (például autóveze¬
tés). A személyes forgatókönyvek pedig az interperszonális kapcsolatépítésre (pél¬
dául udvarlás, hízelgés) vagy egyéni rituálékra vonatkozó esetek (például babona,
imádkozás) cselekvésmintáit foglalják magukba (Schank g Abelson, 1977; vö. Lász¬
ló, 1999). Az adott szituációhoz kapcsolt tudáselemek az ismételt tapasztalat hatá¬
sára fejlődnek, de általános információ vagy mások tapasztalatainak felhasználása
is hozzájárulhat egy speciális forgatókönyv információihoz. A forgatókönyv aktív
emlékezetszervező, hasonló élmények egy csomópont köré szerveződését segíti elő,
ami a hasonló típusú szituációkra emlékeztet, és ezáltal a megértéshez és az értel¬
mezéséhez is hozzájárul. Tanulás közben elsajátítjuk az események sorrendjét és