Oldal 10 [10]
I. A történetmesélés interdiszciplináris
megközelítése
Az emberiség tapasztalatait és kultúráját történetekben adja tovább generációról
generációra. A német néprajztudós, Ranke (1967), majd az amerikai kommuniká¬
cióelmélet-kutató, Fisher (1984) homo narransnak, azaz történetmesélő embernek
nevezi fajunkat, amelynek evolúciójában a társas tudásátadás narratív formája
rendkívül hatékony technikának bizonyult. A történetek mesélése az emberiség
számára azonban nemcsak a túlélés záloga, hanem lehetőséget nyújt a szórakozásra
és az érzelmi kapcsolódásra is. A történetek tömérdek fajtája ősidőktől körülvesz
bennünket: a barlangrajzoktól és a törzsi táncoktól a népmeséken, a tábortűzda¬
lokon, a gyónáson, a pletykákon és az orvosi anamnéziseken át az irodalmi és a
filmes elbeszélésekig a történetmondás mimetikus, képi, nyelvi formáival nap mint
nap találkozunk.
A kommunikáció csatornái megsokszorozódtak az idők során, és a történet¬
mondás továbbra is adaptív technika. A különböző tudományterületek más és más
perspektívából magyarázzák az emberi megismerés és kultúraátadás narratív vo¬
nását. A pszichológia elsősorban a történetmesélés kognitív és érzelmi hátterét, a
narratológia a narráció elbeszélői és nyelvi szerkezetét, a történettudomány és az
antropológia a kultúraátadásban betöltött szerepét vizsgálja, míg akommunikáció¬
és médiumelmélet a narratívaalkotás mindenkori médiumait és azok történetme¬
sélésre gyakorolt hatását helyezi górcső alá.
1. PSZICHOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉSMÓDOK
A pszichológia és a történetmesélés közötti kapcsolat a laikusok számára a terá¬
piás hatású alkalmazást, azon belül is elsősorban a pszichoterápia élettörténeti
dialógusait, valamint a mesék és irodalmi művek reflektív feldolgozását jelenti.
De vajon miért olyan hatékony és felszabadító az ismeretátadás narratív formája?
A pszichológiában számos elméleti irányzat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a
történetmesélés milyen szerepet játszik az emberi megismerésben, emlékezésben
és kommunikációban.