tosabb nyugati örmény vezetői, mint például Vartkes Serengülian, illetve azok
a politikusok, akik közel álltak ehhez a párthoz, mint ahogy Krikor Zohrab
(mindketten képviselők a második oszmán parlamentben), oszmán hazafiak
voltak, akik végig kitartottak az oszmán állam és reformpárti vezetői mellett —
még az első világháború korai szakaszában is, sőt akkor is, amikor már megkez¬
dődött az örmények deportálása, melynek ők maguk is áldozatul estek.
Csak a genocídium utáni történetírás — a maga egyoldalú, leegyszerűsítő
értelmezésével — szűkítette le a Tashnagtsutiunt az örmény nemzetállam harco¬
sává (amilyen formában Örményország 1918-20 közötti fennállása alatt műkö¬
dött), és tagadta le, hogy a Tashnagtsutiunnak oszmán pártként bármilyen sze¬
repe lett volna. Eközben az előző generáció örmény-oszmán politikusait,
közülük különösen az első mesrutiyet képviselőit, egyszerűen kitörölték a törté¬
nelmi emlékezetből, ezáltal a történetírásból, vagyis a nyugati örmény történe¬
lemből. Azok a személyek, akiknek az életéről tudunk valamit, az élet más terü¬
letén hagytak nyomot: orvosként, íróként, újságíróként stb. tevékenykedtek, és
e tevékenységeik okán tisztelegnek előttük. Oszmán-örmény politikusként
folytatott munkájukért és elért teljesítményükért sem megbecsülésre, de még a
rájuk való emlékezésre sem méltatják őket. Az efféle politikusok nem válhatnak
annak a történetírásnak a hőseivé, mely a nemzetállam politikai eszméjével azo¬
nosul. Megmarad tehát a posztnacionalista, kritikus történetírás feladata, hogy
az efféle személyiségeket ismét beemelje a történelembe, legyen szó örményekről
vagy oszmánokról. Életrajzuk tükrében az Oszmán Birodalom olyan államként
jelenik meg, melyet sok különböző nemzet a magáénak tekintett, és ebből kifo¬
lyólag még akkor is ragaszkodtak hozzá, amikor már szétesőfélben volt.