Page 288 [288]
V. ÖSSZEGZÉS 287
vel (különösen az állami egyetemek rektoraival és kancellárjaival) szemben jogos
elvárás, hogy maguk találják meg annak lehetőségét, hogy miként lehet mindezek
ellenére helyesen, sikeresen vezetni az intézményt. Ezért értékelődik fel különösen
a szociálpszichológia és a vezetéstudomány szerepe, hiszen az általuk kínált esz¬
közökkel a vezető képes lehet a közvetlen kormányzati beavatkozás és a jogalkotás
közvetett káros hatásait legalábbis valamilyen méretékben ellensúlyozni. Annál
is inkább, mert a hazai intézményvezetők működési közege rendkívül képlékeny,
a szabályok igen kevéssé adnak pontos információt arra, hogy mely vezetőt mi¬
lyen jogok illetnek, milyen kötelezettségek terhelnek, mi a pontos hatáskörük, és
lényegében miért felelnek. Emellett az állami intézmények esetében kialakított
rendszer — a bevezetése indokaiként megfogalmazott menedzser szempontok
érvényesítése helyett — a gyakran látványos szakmai inkompetenciával terhelt
minisztérium mint politikai ágazatirányító közvetlen beavatkozását segíti elő.
Ilyen körülmények között akár a rektortól, akár a kancellártól elvárni, hogy teljes
mértékben a munkatársak kiteljesedését biztosító vezetőként működjön, nem reális.
Mindazonáltal az sem lenne helyes, ha a problémák okait kizárólag a politikára
vezetnénk vissza. Az elsősorban a hazai felsőoktatási intézmények működésére
irányuló kutatásokat bemutató szakirodalom rávilágít arra, hogy az intézményi
vezetések sem a szabadság nagyobb foka idején, sem pedig a jelenlegi körülmények
között megmaradt mozgástérben nem feltétlenül élnek a szociálpszichológia és
az azon nyugvó vezetéselméletek egyetemekre, főiskolákra adaptálható eredmé¬
nyeinek hasznosításával?
Noha az etikus vezetővel szemben támasztott követelmények, a szolgáló (vagy
akár az ún. ötödik szintű) vezető jellemzői a felsőoktatási intézmények vezetői
számára is elsajátíthatók, azonban akár a vállalati modellt nézzük, akár az ún.
nyugati egyetemek működését, az is nyilvánvaló, hogy a vezetőkkel szembeni
elvárások egy világosan szabályozott környezetben fogalmazódnak meg. Lénye¬
gében ennek felismerése indíthatja el azt a folyamatot, amelyben az egyetemek,
főiskolák vezetői a gyakorlatban is felelőssé válnak, és ezt a felelősséget a belső
szabályozókban is megjelenítik. Ez a vezetők egyik legfontosabb, ki nem mondott,
normatívan nem szabályozott szakmai felelőssége. Ehhez nélkülözhetetlen egy, az
etikus vezetés ismertetőjegyeire épülő — sok tekintetben fogalomkészletében azzal
azonos — vezetői etikai követelményrendszer kidolgozása. A vezetőnek — kiemelten
az intézményi közösség által választott, a tradíciót ésa demokratikus működést
jelképező rektornak — tehát meg kell kísérelnie a kormányzati és a jogalkotási
működés káros hatásait csökkentenie, ehhez a modern vezetéstudományi eszközök
alkalmazása mellett az etikai követelményeket megfogalmazni és intézményesíteni,
a belső felelősségi és számonkérési rendszert kidolgozni, mindezt annak érdekében,
> Veres Pal — Golovics Jézsef: 2016, im. 9-12.