Page 59 [59]
OCR
58 II. MÓDSZERTAN egyazon színnév (pl. a veres/vörös vagy a piros) vagy különböző árnyalatnevek (egy tónust akár egyszerre több is, úgymint céklaszín, meggyszín stb.) képesek lehetnek nyelvileg kifejezni az adott kommunikációs szituációban. Méghozzá azért, mert a valóságban variálódhat a színek megtapasztalása, ill. mert a különböző egyéneknek eltérhet a szókincsük, színnévismeretük (ehhez még hozzájön, hogy, mint már említettük, egyénileg is változhat a színneveken értett színtartomány), továbbá mert az aktuáliskommunikációban mindenkor fennáll a verbális kifejezési eszközökben való választás lehetősége. Éppen ezért bármilyen írott szöveget is vizsgálunk, szem előtt kell tartanunk, hogy amikor a lejegyzett szövegben ,egy színnév előfordul, nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen színárnyalatra gondolt" annak lejegyzője, ill. ha ugyanabban a szövegben ,ugyanaz a színnév többször is előfordul, nem lehetünk biztosak, hogy minden esetben" hajszálra azonos tónusra utaltak-e, vagy sem. (E munkahipotézist korábban a költői szövegek vizsgálatánál fogalmazták meg: Mózes-Vargha 1992, 238, mi azonban érvényesnek tekintjük bármilyen írott szövegre.) Nyilvánvaló, hogy a kutató nem veheti biztosra azt sem, hogy egy adott színnév korábbi korszakokra jellemző jelentése megegyezik annak modern jelentésével. Biggam (2012, 131) pont ezért úgy véli, hogy annak a kutatónak, aki saját nyelvének színneveit kutatja, az objektív megközelítés érdekében az általa vizsgált korszak nyelvét egzotikus idegen nyelvként célszerű kezelnie. Az írott színnevek, ill. azok történeti szemantikájának vizsgálata tehát nehéz feladat, nagy óvatosságot és alapos körültekintést kíván a kutatótól. Az ,alapszínnevek" körül folyó nemzetközi kutatásokban már az 1970-es évek elején felvetődött, hogy a kiugró/szaliens színneveknek az írott nyelvben is magas arányban előforduló szavaknak kell lenniük (Hays et al. 1972, 1111). A nyelvészek körében a 2000-es évekre pedig jórészt teljesen elfogadott nézetté vált, hogy az a színnév számíthat egy adott nyelvben alapszínnévnek, amelynek: I. viszonylagosan magas az előfordulása az írott szövegekben; 2. viszonylag rövidebb szó; 3. abból kifolyólag pedig, hogy rövid, morfológiailag is produktív, ami annyit jelent, hogy gyakran fordul elő összetételekben, származékszavakban (derived words, Anderson 2003, 31). Az utóbbi három feltétel közül az első engem különösen is foglalkoztat a piros és a vörös/veres szó kapcsán. Az általam terepen összegyűjtött pirosas jelentésű szinneveket (a piros és veres/vérés mellett a rét, verhenyes, bordé, rézsaszin, teglaszín, lángszín stb.) megvizsgáltam bizonyos alább részletezett, döntően 18. század végi — 19. század elejei szövegkorpuszokban. A vizsgálat célja kettős volt, egyrészt a piros és veres/vőrös szó alkalmazásának diakrón eloszlását akartam megismerni, másrészt a szövegbeli kontextusokból igyekeztem következtetni mindenkori
