Page 59 [59]
58 II. MÓDSZERTAN
egyazon színnév (pl. a veres/vörös vagy a piros) vagy különböző árnyalatnevek (egy
tónust akár egyszerre több is, úgymint céklaszín, meggyszín stb.) képesek lehetnek
nyelvileg kifejezni az adott kommunikációs szituációban. Méghozzá azért, mert a
valóságban variálódhat a színek megtapasztalása, ill. mert a különböző egyéneknek
eltérhet a szókincsük, színnévismeretük (ehhez még hozzájön, hogy, mint már em¬
lítettük, egyénileg is változhat a színneveken értett színtartomány), továbbá mert
az aktuáliskommunikációban mindenkor fennáll a verbális kifejezési eszközökben
való választás lehetősége. Éppen ezért bármilyen írott szöveget is vizsgálunk, szem
előtt kell tartanunk, hogy amikor a lejegyzett szövegben ,egy színnév előfordul,
nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen színárnyalatra gondolt" annak lejegyzője,
ill. ha ugyanabban a szövegben ,ugyanaz a színnév többször is előfordul, nem
lehetünk biztosak, hogy minden esetben" hajszálra azonos tónusra utaltak-e, vagy
sem. (E munkahipotézist korábban a költői szövegek vizsgálatánál fogalmazták
meg: Mózes-Vargha 1992, 238, mi azonban érvényesnek tekintjük bármilyen írott
szövegre.) Nyilvánvaló, hogy a kutató nem veheti biztosra azt sem, hogy egy adott
színnév korábbi korszakokra jellemző jelentése megegyezik annak modern jelen¬
tésével. Biggam (2012, 131) pont ezért úgy véli, hogy annak a kutatónak, aki saját
nyelvének színneveit kutatja, az objektív megközelítés érdekében az általa vizsgált
korszak nyelvét egzotikus idegen nyelvként célszerű kezelnie. Az írott színnevek,
ill. azok történeti szemantikájának vizsgálata tehát nehéz feladat, nagy óvatosságot
és alapos körültekintést kíván a kutatótól.
Az ,alapszínnevek" körül folyó nemzetközi kutatásokban már az 1970-es évek
elején felvetődött, hogy a kiugró/szaliens színneveknek az írott nyelvben is magas
arányban előforduló szavaknak kell lenniük (Hays et al. 1972, 1111). A nyelvészek
körében a 2000-es évekre pedig jórészt teljesen elfogadott nézetté vált, hogy az a
színnév számíthat egy adott nyelvben alapszínnévnek, amelynek:
I. viszonylagosan magas az előfordulása az írott szövegekben;
2. viszonylag rövidebb szó;
3. abból kifolyólag pedig, hogy rövid, morfológiailag is produktív, ami annyit
jelent, hogy gyakran fordul elő összetételekben, származékszavakban (derived
words, Anderson 2003, 31).
Az utóbbi három feltétel közül az első engem különösen is foglalkoztat a piros
és a vörös/veres szó kapcsán. Az általam terepen összegyűjtött pirosas jelentésű
szinneveket (a piros és veres/vérés mellett a rét, verhenyes, bordé, rézsaszin, tegla¬
szín, lángszín stb.) megvizsgáltam bizonyos alább részletezett, döntően 18. század
végi — 19. század elejei szövegkorpuszokban. A vizsgálat célja kettős volt, egyrészt
a piros és veres/vőrös szó alkalmazásának diakrón eloszlását akartam megismer¬
ni, másrészt a szövegbeli kontextusokból igyekeztem következtetni mindenkori