Oldal 46 [46]
II. MÓDSZERTAN
1. RECENS VIZSGÁLAT: SZÍNMINTÁS ,GYUJTES”
Mint az az előző fejezetből is kiderül, a színkutatás az angolszász , antropológiában"
(amelybe intézményesülésétől kezdve egyaránt beletartozik a nyelvészet, a régészet
és a fizikai antropológia) egyet jelent a pszichológiai és nyelvészeti irányultságú,
ill. a kognitív színkategóriákra fókuszáló vizsgálatokkal. Ez természetesen a
módszertanra is rányomja a bélyegét. Akkor amikor BRK nyíltan vállalja, hogy
a kulturális kontextus vizsgálatától — mint nem releváns tényezőtől — eltekint,
egyúttal le is számol a kulturális vagy szociálantropológiában hagyományosnak
tekinthető kutatási módszerrel: az ,állomásozó terepmunkának" vagy , résztvevő
megfigyelésnek" nevezett, hosszú ideig tartó terephez/közösségekhez kötött
kutatással. Vagyis BEK 1969-es munkájukban, majd az általuk kitaposott úton,
ill. az elméletük hatására kiformálódó, elsősorban az alapszínnevek kérdése körül
forgó kutatási tradíció voltaképpen a , terepantropológiával" szemben (részben
Rivers nyomdokain - Id. erről bővebben Bálizs 2016b -, részben a kísérleti pszi¬
chológiától kölcsönzött) rövid ideig tart6 „kikerdezeses” interjütechnika mellett
teszi le a voksát. Ez persze nem azt jelenti, hogy a résztvevő megfigyelést végző, a
kutatottak nyelvét is elsajátító antropológusok vagy éppen a kulturális antropológia
teoretikusai egyáltalán ne vizsgálták volna az alapszínnevek kérdését, csupán
azt, hogy B&K munkája módszertanában is hagyományteremtőnek bizonyult,
ill. hogy vizsgálati eljárásuknak máig sok követője akad. Ugyanis napjainkban a
legtöbb, színek iránt érdeklődő kutatónak az empirikus kutatás egyet jelent az ún.
színmintás kísérlettel. Ezt a kifejezést arra az eljárásra használom, amely elsősorban
3 A terepantropolégusok kéziil példaként Turton (1980) murszi szinnevekrél szóló munkáját, az
elméletalkotók közül pedig Sahlins (1976) szín és kultúra kapcsolatát boncolgató dolgozatát
elmíteném. Ez utóbbi szerző szerint a természeti nyelvekben az alapszínnevek előfordulása
ténylegesen egy természeti-érzékelési logikát követ, amely három különböző evolúciós irány
keverékének tekinthető:
1. az általánostól a specifikus/egyedi felé (a sötétség/világosság megkülönböztetésétől a színezet
felé);
2. a pszichológiailag jobban kiugrótól a kevésbé kiugró felé (először a pszichológiailag legszem¬
betűnőbb piros különül el, és csak aztán jöhet a többi szín);
3. az egyszerűtől a bonyolult felé (a perceptuálisan tiszta színektől a kevert színek felé) (1976, 8).