Page 157 [157]
156 VIII. VARIÁCIÓK AZ OKTATOK SZAKMAI FEJLODESENEK...
nak egymással, egymástól és egymásról is. A gyakorlatközösségek létrejöttéhez
alapvetően három elemre van szükség: egy területre, egy közösségre és egy gyakor¬
latra (Wenger 1998; Rapos, Gaskó, Kálmán Mészáros, 2011; Mercieca 2017;
2. fejezet). A közös érdeklődési terület az, ami elindítja a gyakorlatközösséget,
a közösséghez tartozás az, ami fenntartja, s ahogy a gyakorlatközösség fejlődik,
úgy alakul ki a sajátos arculatú, egyediséget tükröző közös gyakorlata. A közös
gyakorlat alakulása során pedig megjelennek az eredmények tárgyiasult változatai
(reification) is: például az egyéni és közösségi történetek sikerei, jó gyakorlatok,
projektek, közösen tervezett képzési programok. A felsőoktatási gyakorlatkö¬
zösségekre különösen jellemző a kölcsönös tanulás, a tudásintenzív gyakorlat,
a szakmai tanulás folytonos jelenléte, az egyszerre több gyakorlatközösséghez
tartozás (pl. akár intézményen átívelő kutatói és egy adott képzéshez kötődő kö¬
zösséghez tartozás), a strukturáltabb jelleg, ami jelentheti azt, hogy felülről jövő
kezdeményezésként, nem teljesen önkéntes alapon indul, facilitátor jelenlétével
működik. (Cox k McDonald, 2017; bővebben még 2. fejezet 2.2. részében.)
A hazai felsőoktatási gyakorlatban a tanulást, oktatásfejlesztést középpontba
állító gyakorlatközösségek , építése, támogatása egyelőre nem vált központi elem¬
mé, tudatosan kiaknázott megközelítéssé. Ráadásul kevés kutatás foglalkozott
az oktatöközössegek együttmüködesevel, tanuläsäval (Tökos & Kovacs, 2015;
Kälmän, Tynjälä & Skaniakos, 2020). Mindezert a hazai gyakorlatban az oktatói
közösségek tanulásának értelmezéséhez egy olyan elméletet használunk, ami a
közösségben való tanulás médjat tipizalja (Wenger, White & Smith, 2010). Wenger
és munkatársai (2010) a közösség tipizálására az orientáció kifejezést vezették be,
mely alatt a tevékenységek és kapcsolatok olyan tipikus mintázatát értik, ami által
a tagok a közösséget megtapasztalják. A közösségek gyakorlatának megfigyelése
során kilenc fő orientációtípust tudtak azonosítani, melyek nem egymást kizáró
kategóriák. Inkább azt lehet mondani, hogy minden közösségnek — akár személyes,
akár online — megvan a domináns orientációja, ami ráadásul a közösség, a tagok
változásával, maga is folyamatosan alakul, átalakul. A következő orientációkat
azonosították az alapján, hogy mi a központi szervező eleme a közös tevékenysé¬
geknek, kapcsolattartásnak: (1) oktatói értekezletekre fókuszáló, (2) nyitott, infor¬
mális, egymáshoz lazán kapcsolódó beszélgetésekre épülő, (3) projektközpontú,
ami közös eredmények létrehozására vagy problémák megoldására szerveződik,
(4) tartalom orientáció, amikor a tagok alapvetően anyagokat, forrásokat osztanak
meg egymással, (5) szakértelem és külső vagy belső szakértők bevonására építő,
(6) kapcsolatépítésre fókuszált, aminél a bizalomépítésre, egymás kölcsönös meg¬
ismerésére, networkingre helyezi a hangsúlyt, (7) egyéni részvételre épülő, ahol a
közösség minden tagja más módon, más mértékben vesz részt a közösség gyakor¬
latában, (8) a közösség tudatos fejlesztésére irányuló, (9) a kontextus kiszolgálása,
nem a közösség tagjainak tanulásán van a hangsúly, hanem hogy a külső elvárások