dikat pedig egy rendőr mondja. Az udvarias kérés tehát ahhoz került,
aki élhetne a közvetlen felszólító formával. A 6. leckében némiképp
módosul a beszédhelyzetnek és főként a szituációs kontextusnak megfe¬
lelő forma alkalmazása: a nyelvtani részben a kórházi személyzet állító
mondatait kell felszólító módba tenni (I. Halló, itt Magyarország 2: 49).
Szintén a beszédhelyzethez történő igazítás válik problematikussá a 7.
leckében, ahol a tanácskérés felszólító móddal fejeződik ki (Adj taná¬
csot!), valamint a nyelvtani részben található szituációkban sem adekvát
a közvetlen felszólító mód alkalmazása (pl. vendég a pincérnek: Hozzon
egy üveg bort!, utas a taxisofőrnek: Álljon meg!) (vö. Halló, itt Magyar¬
ország 2: 52, 54).
A tankönyvekben tehát a következő kérésstratégiák jelennek meg:
1. akaratnyilvänitäs (szeretne vmitlinf.),
explicit performativum (ker vmit),
3. elökeszitö strategia (tud + inf., tud + felteteles möd + inf.,
-hatl-het, -hatl-het + feltételes mod, feltételes méd, megtenné,
hogy...)
4. beágyazott performatívum (szeretne kérni)
5. származtatott mód (felszólító mód és ellipitikus szerkesztés:
Jegyeket, bérleteket!)
6. erős célzás (pl. Van szőlő?).
A kérés nyelvi kifejezőeszközei nem tekinthetők ekvivalensnek: a
kontextus, illetve a kérés funkciója erősen meghatározza melyik formát
mikor lehet/kell használni. A szinonim szerkezetekre a tankönyvek álta¬
lában jól reflektálnak, a funkciókhoz történő rendelés, a nyelvi eszközök
alkalmazása közötti különbségek ugyanakkor csak kevés esetben válnak
explicité.
1. Melyik kérésstratégiára példák az alábbi megnyilatkozások?
A) Szeretném használni a tolladat, ha szabad.
B) Mit szólnál, ha most kínait főznénk vacsorára?
C) El kell kérnem a bicódat egy körre.
D) Van tüzed? És cigid?