Page 287 [287]
286 s III. Magánszínház-ellenes érvelés és gyakorlat
ház, ne legyen állandóan ilyen merev keretek közé beszorítva. Én azt hiszem,
ez is egyik nagyon fontos kelléke az önállóságnak."
Az alakuló Kádár-rendszer tehát kezdetben nagyobb autonómiát, ugyan¬
akkor fennmaradó finanszírozást ígért az ellenállásról való lemondásért
cserében. Gellért Endre hozzászólásában az átalakítandó szövetség szerinte
kívánatos tulajdonságait vázolta. A Vígszínház egykori színészeként Gellért
a BSZSZ és a BSZINSZ egyeztetésére épülő, korántsem tökéletes működést is
látta, majd a Színház- és Filmművészeti Szövetség munkáját is közelről kö¬
vette. Emlékezve a magánszínházi működés súlyos pénzügyi korlátaiból kö¬
vetkező művészi és repertoár-kötöttségekre, nem javasolta állam és színház
1938 előtti távolságtartó viszonyának visszaállítását. (Nem mintha ez 1956
decemberében még valós opció lett volna.) A magánszínházi formát vissza¬
lépésnek ítélte:
„En például vállalom azt, hogy a Nemzeti Színház állami támogatás nél¬
kül önellátó lesz, de akkor Pygmaliont játszik 500-szor, más darab nincs, új
díszlet nincs, és akkor nem hozunk Shakespearet vagy Az ember tragédiáját,
ami irtózatos pénzbe kerül. Itt van valami veszély, és arról is beszélni kell:
ebben a nagy szabadságban majd felszabadul a selejt, és a színházak a köny¬
nyű utat választják, a siker-darabokat választják, és egyszerre csak tíz év¬
nek minden eredménye is elpusztul. Mert nem lehet mindig csak a rosszról
beszélni, és nem beszélni arról, hogy idejöttek az angolok, és elájultak azon,
hogy a Hamletet vagy az Othellót hányszor játszotta el a Nemzeti Színház,
hogy mi több Shakespearet játszunk, mint ők. Itt óriási eredmények vannak,
amelyekre egész Európában felfigyeltek, hogy mindez lehetséges."
Gellért sok megőrzendő elemet lát tehát az állami színházi struktúrában,
elsősorban a művészszínházi jellegű előadások létrehozásának lehetőségét.
Vitatható módon, de a kor szellemében ezeket tekinti kizárólagos értéknek.
A Színház- és Filmművészeti Szövetség 1950-1956 közötti működésének
formális jellegét, a szervezet teljes politikai alávetettségét ugyanakkor élesen
kritizálja. Ebben az az ellentmondásos, hogy 1950 után a szövetség fórumain
munkálták ki, határozták meg, sokszor kizárólagos jelleggel, a művészi érték
stiláris, formai és eszmei kritériumait. És mikor a szövetség vezetőségének
álláspontja némely kérdésben kevésbé dogmatikussá vált, a pártközpont rög¬
tön nyilvánvaló tette számukra szervezetük autonómiájának hiányát.
4 Uo., 126.
# Uo. 128.