Oldal 158 [158]
OCR
TÍPUS ÉS INDIVIDUUM VISZONYÁNAK SAJÁTOS MEGJELENÉSE A ,, KÖZÉPKORBAN" nem találja megfelelőnek az egyes megállapításokat, hanem mert koncepcionálisan vállalhatatlannak tartja. Kifejezetten feladja azt az átfogó értelmű személyiségkultuszt, amely még áthatotta az első, 1904-es változatot. Mert számunkra elvesztette közvetlen meggyőző erejét a nagy művész romantikus, kultikus tisztelete, mint azé a , látnoké és hírvivőé, aki az emberi létezés egyébként közölhetetlen végső dolgairól" hoz hírt. E kultikus tisztelet meggyőző ereje a hívő korszakokban töretlenül megvolt (a platonikus jellegű filozófushitet is ide értve).?"7 Furcsa mód a beharangozás szerint ez mégsem azt jelentette, hogy a kultusz elvi jogosultságát vetette volna el. Sokkal inkább azzal nem értett egyet, hogy a gyakorlatban ki lett terjesztve általában minden művészre." Ahogyan fogalmaz, egy kezünk ujjain meg lehet számolni a , végső, másként közvetíthetetlen dolgokba" belátó nagy művészek körét, akikre még mindig az ószövetségi próféták rokonaiként tekint. Alfred Weberre utal egy lábjegyzetben, és bizonyára egyetért a tőle idézett névsor tekintetében, amely Dantét, Michelangelót, Shakespeare-t és Goethét foglalja magában, noha azért Homérosz és Vergilius is bizonyára ide tartozott a számára. Dante olyannyira oda tartozott, hogy véleménye szerint nem pusztán méltóságban gyarapodott az önéletírás műfaja azáltal, hogy egy ilyen rangú költő tartotta fontosnak művei autobiográfiájának megírását, hanem egyenesen megszentelődött általa. Két fontos és — mint a befejezetlenségből gyanítható — igen nagy horderejű eltérés figyelhető meg még az új fejezet rövid beharangozójában a korábbi változathoz képest. Egyrészt Dante jelentőségének egekig növesztése nyomán fölveti a kérdést, hogy ha egyszer a kiteljesedett középkorban lehetséges volt egy ekkora művészegyéniség megjelenése, akkor vajon nem kell-e revideálni azt az eredetileg kiindulópontul vett személyiségelméletet, mely szerint az igazi személyesség a reneszánsszal jelenik meg. Erre a kérdésre — mint már előre jeleztük — a személyiség két fő tipusänak megkülönböztetese reven, illetve azältal ad välaszt, hogy másképp húzza meg a középkor és a reneszánsz közötti határvonalat. A másik fontos eltérés pedig a vizsgálódás legfontosabb tárgyát illeti — amire szintén utaltunk már —: most már csak a , legelőször tekintetbe veendő" szerepét kapja a , formálisan is önéletírás" Új élet, ezt követően azonban már egész 287 „Denn für uns hat die romantische Verehrung der großen Künstler als der »Seher und Künder sonst nicht mitteilbarer Letztheiten« des menschlichen Daseins nicht mehr die unmittelbare Überzeugungskraft, die ihr in gläubigen Zeiten (den Philosophenglauben platonischer Art eingeschlossen) einwohnte.” Uo., 445. Az idézetbeli idézet Alfred Weber Das Tragische und die Geschichte című 1943-as könyvéből való. Mivel az új fejezet különböző szövegekből lett összevágva, ezért nem lehet természetesen kizárni, hogy ez a beharangozó Misch köztes álláspontját tükrözi. 28 œ
