Oldal 158 [158]
TÍPUS ÉS INDIVIDUUM VISZONYÁNAK SAJÁTOS MEGJELENÉSE A ,, KÖZÉPKORBAN"
nem találja megfelelőnek az egyes megállapításokat, hanem mert koncepcioná¬
lisan vállalhatatlannak tartja. Kifejezetten feladja azt az átfogó értelmű szemé¬
lyiségkultuszt, amely még áthatotta az első, 1904-es változatot.
Mert számunkra elvesztette közvetlen meggyőző erejét a nagy művész romantikus,
kultikus tisztelete, mint azé a , látnoké és hírvivőé, aki az emberi létezés egyébként
közölhetetlen végső dolgairól" hoz hírt. E kultikus tisztelet meggyőző ereje a hívő
korszakokban töretlenül megvolt (a platonikus jellegű filozófushitet is ide értve).?"7
Furcsa mód a beharangozás szerint ez mégsem azt jelentette, hogy a kultusz
elvi jogosultságát vetette volna el. Sokkal inkább azzal nem értett egyet, hogy a
gyakorlatban ki lett terjesztve általában minden művészre." Ahogyan fogalmaz,
egy kezünk ujjain meg lehet számolni a , végső, másként közvetíthetetlen dol¬
gokba" belátó nagy művészek körét, akikre még mindig az ószövetségi próféták
rokonaiként tekint. Alfred Weberre utal egy lábjegyzetben, és bizonyára egyetért
a tőle idézett névsor tekintetében, amely Dantét, Michelangelót, Shakespeare-t
és Goethét foglalja magában, noha azért Homérosz és Vergilius is bizonyára ide
tartozott a számára. Dante olyannyira oda tartozott, hogy véleménye szerint
nem pusztán méltóságban gyarapodott az önéletírás műfaja azáltal, hogy egy
ilyen rangú költő tartotta fontosnak művei autobiográfiájának megírását, hanem
egyenesen megszentelődött általa.
Két fontos és — mint a befejezetlenségből gyanítható — igen nagy hordere¬
jű eltérés figyelhető meg még az új fejezet rövid beharangozójában a korábbi
változathoz képest. Egyrészt Dante jelentőségének egekig növesztése nyomán
fölveti a kérdést, hogy ha egyszer a kiteljesedett középkorban lehetséges volt egy
ekkora művészegyéniség megjelenése, akkor vajon nem kell-e revideálni azt az
eredetileg kiindulópontul vett személyiségelméletet, mely szerint az igazi sze¬
mélyesség a reneszánsszal jelenik meg. Erre a kérdésre — mint már előre jeleztük
— a személyiség két fő tipusänak megkülönböztetese reven, illetve azältal ad vä¬
laszt, hogy másképp húzza meg a középkor és a reneszánsz közötti határvonalat.
A másik fontos eltérés pedig a vizsgálódás legfontosabb tárgyát illeti — amire
szintén utaltunk már —: most már csak a , legelőször tekintetbe veendő" szere¬
pét kapja a , formálisan is önéletírás" Új élet, ezt követően azonban már egész
287 „Denn für uns hat die romantische Verehrung der großen Künstler als der »Seher und Künder
sonst nicht mitteilbarer Letztheiten« des menschlichen Daseins nicht mehr die unmittelbare
Überzeugungskraft, die ihr in gläubigen Zeiten (den Philosophenglauben platonischer Art
eingeschlossen) einwohnte.” Uo., 445. Az idézetbeli idézet Alfred Weber Das Tragische und
die Geschichte című 1943-as könyvéből való.
Mivel az új fejezet különböző szövegekből lett összevágva, ezért nem lehet természetesen ki¬
zárni, hogy ez a beharangozó Misch köztes álláspontját tükrözi.
28
œ