Oldal 27 [27]
AZ EGYHÁZI ÉV
A perikópa-vita történeti és jelenkori értelmében és önmagában véve - állás¬
pontom szerint — alkalmatlan az istentiszteleti élet egészének kérdéseit átfogni
és kifejezni — főleg akkor, ha történetietlen kérdésfelvetések és általánosítások
tömkelegével kell naponként szembesülnünk. A (kapcsolódó) istentiszteleti
gyakorlat ugyanis az evangéliumi szakaszok mellett az évszázadok hitének
kikristályosodásaként" más, az adott vasár- és ünnepnaphoz rendelt bibliai
szövegeket (pl. zsoltárok, introitus, lekció stb.), sőt énekeket, énekrendeket,
imádságokat is szült és rögzített," amelyek elválaszthatatlanok az egyházi év
ciklusaitól, " valamint konkrét vasár- és ünnepnapjaitól."§
Röviden rá kell mutatnom arra is, hogy habár az őszinte szembenézés mind¬
eddig elmaradt, de magyar református egyházunkat az elmúlt több, mint két
évtizedben összességében az istentiszteleti élet általános és nagyfokú beszű¬
külése jellemezte az infrastrukturális fejlődés és az intézményhálózat bővülése
ellenére, ami valójában az egyház(i élet) kimondatlan, példátlan és elgondol¬
kodtató leépülését jelenti. Az egyház egyéb tevékenységeinek megszaporodása
nem helyettesítette és helyettesíti, nem váltja ki a konkrét kultuszközösséget.
Az egyház ugyanis elsősorban és mindenek előtt kultuszközösség."? Ebből
15 Vö. JÁNOssY 2008, 7.
Érdemes figyelnünk Bornemisza Péterre, aki 1582-es énekeskönyve és 1584-ben kiadott
Folipostillája, prédikációs kötete között tudatos kapcsolatot teremtett. Vö. részletesen: OLÁH
2000. A téma vonatkozásában lásd még: FEKETE 1998/1999, 239-250.
Nem feledhetjük azonban, hogy az egyházi év ciklusai végső soron egy ciklust alkotnak.
E szoros liturgiatörténeti összefüggések nélkül számos történeti vagy kortárs zenei életmű
egésze vagy bizonyos szelete értelmezhetetlen és valójában alkalmazhatatlan lenne. Nem csu¬
pán J. S. Bachról van szó, hanem megannyi más alkotóról, akik a pl. a zene és a liturgia/hit
találkozási pontján alkottak maradandót zenetörténeti és teológiai szempontból egyaránt. Ha
nem értjük őket, érdemes lenne önvizsgálatot tartanunk.
A kántorok/egyházzenészek, lelkipásztorok, hittanoktatók képzése még alaposabb
liturgia(tôrténet)i és egyházzeneítörténet)i bázist igényelne. Továbbmutató gondolatokat és
a mai közegyházi helyzetben alapvető elvi és gyakorlati iránymutatást fogalmaz meg az itt
felvetettekkel kapcsolatban: KARASSZON 2008, 126-139.
s Minket reformátusokat mindig fenyeget az a veszedelem, hogy feledésbe megy az a döntő
jelentőségű tény, hogy a lelkipásztor elsősorban Isten szolgája és csak mint ilyen a gyüleke¬
zet szolgája. [...] a lelkipásztor mindenekelőtt liturgus [...1. Mert az egyháznak legfontosabb,
mondhatnám egyetlen feladata az istentisztelet. [...] lényegében nincs, nem lehet az egyháznak
egyetlen olyan tevékenysége sem, amely közvetve, vagy közvetlenül nem áll az istentisztelet
szolgálatában, azaz nem arra való, hogy Istennek tisztelete helyreállíttassék ebben a világban,
hogy Isten tiszteletévé változzék az egész emberi élet minden vonatkozásban. Az anyaszent¬
egyház egész élete az a nagy liturgia, amellyel templomban és templomon kívül szüntelenül
magasztalja az Istent, hirdeti Isten mindenekfölött való dicsőségét. A szó szoros értelmében
vett istentisztelet ennek az egész munkának a fokusza, ahonnan kiáradnak és ahová vissza¬
áradnak az életerők. Ami nem áll az istentisztelet szolgálatában, az vagy idegen, az egyházhoz
nem tartozó, vagy pedig értelmét veszített munka, amely mint a vérkeringésből kikapcsolt
testrész, előbb-utóbb el fog sorvadni. Ennélfogva a lelkipásztornak legfontosabb munkája a
26