Oldal 12 [12]
ELőszó
Természetesen valljuk, hogy az egyház, az újjászületés és a megújulás végső
értelemben a Szentlélek műve, ez azonban nem jelenti azt, hogy nyilvánvaló
csorbulásainkat és gyengeségeinket nem kötelességünk kijavítani és orvosolni
(pl. az úrvacsora szertartásának rendtartása és annak felülvizsgálata"). Ma el¬
sősorban új érvekre és alapos, őszinte önvizsgálatra van szükség ahhoz, hogy
előrelépjünk. Az istentisztelet lényegénél fogva nem lehet a kísérletezgetés he¬
lye, a liturgia elemeit nem szabad tetszőlegesen, alkalomszerűen változtatgatni.
A rítus alapvető jellemvonása az állandóság. Különösen igaz ez ünnepeink,
ünnepi időszakaink újbóli felfedezésének folyamataiban, aminek együtt kell
járnia az Úrnapja, a vasárnap megszentelésének komolyan vételével. Egyúttal
meggyőződésem szerint szükség van szolgálatunk lényegének újbóli tudatosítá¬
sára, hiszen az istentisztelet soha nem egyéni érdekek és ízlések megjelenésének
a helye, hanem Isten kiválasztott népének örömünnepe, ahol valljuk: , Az Úr
az Isten, az Úr az Isten!" (1Kir 18,39), és mi pedig , az Ő alkotása vagyunk" (Ef
2,10) és , kezében levő nyáj" (Zsolt 95,7).
Egyre sürgetőbb az önvizsgálat mellett az önkritikus és kínos, eddig talán
tudatosan került kérdések megfogalmazása. Az egyik ilyen lényegi kérdés az,
hogy hogyan történhet meg a , prédikáló egyházban", hogy az egyház népe
valójában haldoklik vagy már éhen halt Isten igéje közelében? Sajnos istentisz¬
teletünk a történeti út utóbbi szakaszán nem csupán egyre csonkábbá, hanem
hangsúlyait tekintve egyre inkább torzzá vált. Fel sem tűnik már minden¬
napi szóhasználatunk öncélú, az elméleti tudományok szintjén is megjelenő
torzulása, miszerint a református istentisztelet középpontja a prédikáció, ami
* A magyar evangélikus teológiai-liturgiai gondolkozásban az úrvacsora és gyónás szétválasz¬
tásának igénye már a XX. század első évtizedeiben jelentkezett. , Az igétől természetesen
elválaszthatatlanok a szentségek is. Ezeket is vissza kellene illesztenünk a kultuszba, mint
annak szerves részeit. Mindenek előtt az úrvacsorát, a hol legközvetlenebb a Krisztussal való
érintkezés, de a keresztséget is. S ha a restauratio többé-kevésbbé utópia marad is e téren,
igyekezzünk az igehirdetés által tudatába vésni a gyülekezetnek az ige és a szentségek egysé¬
gének elvét s keressük az alkalmakat, a mikor ezt az elvet, ha esetlegesen is, érvényesíthetjük
és szemlélhetjük."
A főszöveghez kapcsolódik két lábjegyet is, ekként: ,? Válasszuk el a gyónást az úrvacsorától
s az úrvacsorának így lényegesen megrövidített actusát illesszük be a főistentiszteletbe, mint
annak csúcspontját s legyen elv, hogy minden istentisztelet alkalmával terítve az Úr asztala. Így
van ez pl. Mecklenburgban. Ilyen módon a legtöbb istentisztelet alkalmával lesznek néhányan,
a kik élni óhajtanak a szentséggel. A gyülekezet számára a passiv részvétel is épületes lesz. [...]
A keresztséget beleilleszthetjük legalább úgy az istentiszteletbe, hogy vasárnap délutánonkint
az istentisztelet keretében végezzük a kereszteléseket. A dán és norvég liturgia a főistentiszte¬
letbe kapcsolja be a keresztséget. [...]" ,?" Tegyük meg legalább azt, hogy úrvacsora alkalmával
hagyjuk csonkán a főistentiszteletet, annak jeléül, hogy nincs befejezve (az istentiszteletet be¬
záró oltári szolgálatot kössük össze az úrvacsorával) s adjuk tudtára legalább a gyülekezetnek
a főistentisztelet alkalmával a hét közben történt kereszteléseket." PODMANICZKY 1917, 34.
5 V6. Pap 2010d, 8.
11