Oldal 11 [11]
AZ EGYHÁZI ÉV
öncélú haszonleséssé, azaz teurgiává. A körülmények és emberileg teremtett
adottságok nem képesek elfedezni hiteltelenségünket és tartalmatlanságun¬
kat. Az istentisztelet formája és tartalma szétválaszthatatlanul összetartozik.?
A bölcselet, a művészetek, a teológia és a liturgia területén a , modernitás" nem
azonosítható a technológiai fejlődés által teremtett világrenddel, ahol időről
időre a technikai precizírozás miatt kénytelenek vagyunk kidobni a gépeinket.
Szüntelenül szemünk előtt kell tartani, hogy nem minden változtatás valóságos
megújulás.
A keresztség és az úrvacsora a történelmi korszakok és ízlések változásától,
utólagosan felülbírált hangsúlyeltolódásoktól függetlenül ugyanazt jelentette.
A prédikációban Isten örökkévaló beszéde szólal meg ma, az imádságban át¬
öröklött formai és nyelvi gazdagságban szólítja meg az ember az Örökkévalót,
énekeinkben a megelőző korok hitvallóinak és bizonyságainak , nagy fellege"
(Zsid 12,1) által körülölelve valljuk Isten dicsőségét, hatalmát, nagyságát, az
áldásban Isten irgalmáért esdeklünk. Átérezhetjük és megtapasztalhatjuk, hogy
nem egyedül járjuk a hit útját, hanem Isten hordoz bennünket szüntelen. Adjuk
vissza az istentisztelet elemeinek valóságos és eredeti funkcióját a harangok
hangjára történő összegyülekezéstől az elbocsátásig!
Az istentiszteleti ének és zene legyen újból a szent szolgálat szerves része,
ne csupán kiegészítése, betéte. Az istentiszteleti zene nem aláfestő zajzuhatag,
nem a szórakoztatóipar része, mint a bevásárlóközpontokban vagy a minden¬
napokban, ahol értelmetlenül és céltalanul szállnak a hangok.? A legnemesebb
értelemben vett liturgikus zene bármely formájában prédikáció, azaz Isten tet¬
teinek hirdetése és kifejeződése, másrészről pedig önbecsülésünk kifejeződése
is. Az igénytelenséget és a készületlenséget nem lehet felmenteni ember-vol¬
tunk törékenységével. Isten a prófétai kultuszkritikák szerint mindenek előtt az
ürességet, a lelketlenséget, az emberi szívtelenséget és elsilányulást, valamint
a haszonelvű szinkretizmust utasította el, amikor az istentisztelet többé már
nem az ember Isten előtti önátadó szolgálata (liturgia), hanem a szent szolgálat
látszata alatt Isten kényszerítése saját céljaink teljesítése végett (teurgia; Ám
5,21-23). Önkritikusan szembe kell néznünk azzal is, vajon nem általános litur¬
giaellenességünk és tartalmatlanságunk, a végtelenül szubjektív érzéseknek és
mondanivalóknak kiszolgáltatott istentisztelet-e az oka annak, hogy ellencsa¬
pásként a kiskorú naivitás szinte eksztázisba hajló formákat és kifejeződéseket
keres, talán éppen egyházunkon kívül.
2 "Vö. BÉKÉSI 2013, 75-78.
3 "Vö. GÁRDONYI 2013, 23-29.
10