314 SALZ GABRIELLA tikus" színházi tendenciákhoz (Lehmann 2009). Olyan nevek kapcsolhatók ide, mint Robert Wilson, Eugeno Barba, Jerzy Grotowski vagy az idősebb generációhoz tartozó lengyel Tadeusz Kántor, Heiner Müller és Peter Brook. Mindnyájukra jellemző, hogy szakítanak a korábbi klasszikus színházi tradícióval, és a dc-áma alapját képező szöveg elveszíti vezető szerepét. Egyenrangúvá válik a tér, a mozgás, a hangok, a világítás. A színháznak egyre több érintkezési pontja van a társművészetekkel, a képzőművészettel, performansszal, operával, tánccal. Így van ez Bausch színházában is. A ,posztdramatikus színház" fogalma mellett Lehmann olyan fogalmakat alkotott és írt le, mint a textuális tájkép, melyben összekapcsolódik a színpadi nyelvezet és a vizualitás dramaturgiája. Ez nem a világ valóságos leképezése, hanem egyfajta asszociációs tér létrehozása a nézők tudatában. Robert Wilson úgy fogalmaz, hogy a színpadon egyesül a némafilm és a hangjáték (Lehmann 2009). A lényeg pedig az, hogy ne legyen semmi lezárva, hanem inkább megnyíljon a fantázia tere, az alkotás mindenhol belenyúljon, kapcsolatba lépjen valami mással, egyfajta intertextuális szövedéket alkotva. Heiner Müller drámáiban a szöveget mint szövetet kezeli, érzéki szövegszövetet hoz létre. A szövegrészek ugyanúgy egymásba hatolnak, gabalyodnak, vágnak, mint a valódi testek. Egyfajta vitális szöveget alkot.Bausch táncszínháza tehát szervesen kapcsolódik a kortárs színházi törekvésekhez. Jelenetei nem időrendben és logikusan következnek egymásból, hanem mintha egymás mellé lennének vágva, montázsszerűen illeszkednek. A réseket mindenki saját képzelőereje segítségével töltheti ki. A test központi téma, melyet nem a drámai szöveg jelöl, hanem konkrét alakot ölt. Nem elmesél egy történetet, hanem önmagáért van, önmagát tematizálja. Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a pszichobiográfiai megközelítésmód nagyban hozzájárul Bausch személyiségének, művészi kifejezésmódjának, témaválasztásának megértéséhez. Az élettörténeti adatokból és a prototipikus szcénákból kiindulva nyomon követhető, melyek azok az alapélmények, melyek a kreatív személyiség kibontakozásának hátterét adták. Úgy tűnik, hogy a gyermekkori tapasztalatok, a háborús élmények, az elhanyagolt Philippina kuksolása az étterem egyik asztala alatt vagy a gyerekhad irányítása a paradicsomi , kertszínházban", a magány, kiszolgáltatottság, félelem érzései, az anyag megformálásnak készsége, a dichotómiák feltárásának vágya, de a saját erő megélésének élményei is fontos